Feketébe bújt angyal - Örökre melletted

20. Fejezet: Ideje elengedni...

- Anya... Annyira sajnálom!

EunJin szemszögéből:

A telefon fülkében lévő narancssárga telefont bámulom kisírt szemekkel és darabokra összetört szívekkel. Szinte minden elhaladó autóra felkapom a fejem, remélve, hogy anya és a fiúk gurulnak be a parkolóba. Türelmetlenül és idegesen jár a lábam. Annyira haragszom az úgynevezett "barátaimra"... Egy barát nem fekszik le azzal a sráccal, akiért oda voltam. Hónapokig nem volt képes felhívni és beszélni velem? Vagy esetleg egy találkozott intézni, hogy tartsuk a kapcsolatot? Nem. Azt várta, hogy rohadtul én legyek az, aki mindent intéz. Keressem én és egyebek. Mikor az első héten próbáltam rávenni a találkozásra lerázott, mondván nincs rám ideje, nem tud jönni se, mert jelenleg pénze sincs. A nagy szart. Kedve nem volt hozzám... Egyáltalán valamikor volt...? A legjobb barátnőmnek mondtam, de csak egy idegen lett számomra az utóbbi időben és most, mikor újra találkoztunk minden bűntudat nélkül nézett a szemembe. Hogy képes valaki ilyet tenni a másikkal...? És MinJun is... Tényleg igazuk volt a fiúknak vele kapcsolatban, csupán csak egy szex kellett neki, semmi több és én hülye, fej veszve rohantam a karjaiba, hogy megtehesse minden nehézség nélkül. Csak jót akartak nevetni rajtam...? Valószínűleg mindenki tudta, hogy át vagyok vágva, csak egy bohóc voltam...

Hosszan csukom le a pilláimat, és kezdek újra halk pityergésbe, meg a koszos üvegnek dőlök szégyenemben. Hosszú percekig zokogok a szemeimet törölgetve, meg meg nem hallom a jellegzetes fék sikoltást és a kaparó gumi hangot. Felkapom a fejem a zaj irányába. A kocsi ajtó kivágódik és egy sötét alak robog felém. Csupán később ismerem fel a sötét pacát a könnyeim és a mocskos fülke miatt. Határozott lépteit és széles vállait - ami, nő létére elég feltűnő és egyedi - , a csinos, sötét nadrág kosztümjét, aminek én már csak a nevétől rosszul vagyok. Az arcán lévő kifejezés éppen kivehető a piszkos ablak miatt, de latom, hogy mérges. Mérges rám, mivel ma éjszakás lenne, de helyette itt van... Itt van és csak miattam. Az anyai ösztönöknek köszönhetően már a kocsiban észrevehette, hogy a lánya egy útszéli, romos telefonfülkében ücsörög. Felállok amint közelebb ér és kinyitom az ajtót. Nehezen indulok meg felé mivel tudom, hogy ezért hatalmas pofont fogok kapni, annak ellenére is, hogy a kocsiban ott ülnek a fiúk, de nem... Azonnal szorosan karjai közé von és teljesen magához ránt egy hosszú ölelésre, amire már rég volt példa. Fogalmam sincs mit kellene most tennem. A döbbenettől teljesen lefagyva meredek magam elé, elnézve a válla felett. Lassan és nehezen szokom meg a rég tapasztalt anyai ölelést és viszonozom a hátam simogatását. A nyakába fúrva az arcom ölelem szorosan, bepótolva a lassan fél évet, vagy még többet... Fájdalmasan hajolok hátrébb tőle és nézek a szemeibe a könnyeimmel küszködve.
- Sajnálom anya... Annyira sajnálok mindent... - szólalok meg enyhe gyomor görccsel és kaparó torokkal, de ő csak a fejét ingatja, majd letörli a könnyeimet.
- Ideje haza menni, EunJin...



JeongGuk szemszögéből:

Szöulba érve azonnal a klub felé vesszük az irányt, ahol minden bizonnyal EunJin van. Trappolnánk is be az épületbe, ha a kint álló biztonsági őr nem állna Jimin és az én utamat.
- Igazolvány? - kérdezi a kezet nyújtva. EunMin minden kérdés nélkül adja át, hogy bemehessen, majd egy gyors csekkolás után indul is be, de vissza néz ránk. Át adjuk, de válasz gyanánt csupán fejrázást kapunk. - Ti kint maradtok srácok.
- Mi? Ne csináld már! - akadok fönt, mivel mindennél jobban akarok bemenni oda és szét verni annak a baromnak a fejét, aki minden bizonnyal messze álla józanságtól, még EunJinnel táncol és közben minden porcikáját tapogatja.
- Egyikőtök se tizenkilenc. Tehát, egyikőtök se megy be. Így már érthető? Ma már beengedtem egy kislányt, szóval ennyit a napi jó cselekedetemről.

A zsebembe nyúlok, hátha van nálam annyi pénz amivel rá vehetem a beengedésünkre, de sajnos a tálcámat se találom. Kénytelen vagyok hosszú sóhajok közt elengedni a helyzetet, pedig be akarok menni, hogy személyen rángassam ki onnan azt a hatalmas idiótát.
- Menjen csak. - szólal meg Jimin. - Itt megvárjuk. EunJin édes anyja csak bólint és el is tűnik a hatalmas ajtó mögött. Lassan sétálunk messzebb a biztonsági őrtől, aki kicsit se jó szemmel méreget minket. - Kihozza és minden rendben lesz. - néz rám a barátom fél szemmel, ahogy vissza nyomkodja az igazolványát a zsebébe.
- Én akartam szétválasztani EunJint és azt a faszt. Jimin, én meg akarom ütni azt a srácot, érted? - ecsetelem dühösen fújtatva.
- Én értem... Legszívesebben én is bent lennek, de nem lehet. Hiába is idegeskedsz ezen.

Végül beleegyezően bólintok, elfogadva a tényt, hogy most ezt EunJin anyukájának kell elintéznie azt a szerencsétlen tetovált ökröt. Idegesen kezdek járkálni, ami kicsit se segít a helyzeten. Én akarom megmenteni annak a beteg fasznak a kezei közül, hogy azt mondhassa, ha nem is mostanában, hogy köszöni. Képes lennék az ő fejébe is értelmet verni. Pár perc néma járkálás után nyílik ki az ajtó és a nő lép ki, azonban egyedül.
- Nincs itt... - sétál hozzánk eléggé megijedve. - Azt mondták elment...
- Egyedül? - teszi fel helyettem is a kérdést Jimin, de az anyukája megrázza a fejét. - A srác...?
- Tina azt mondta elmentek MinJunhoz már úgy egy órája. - vesz mély levegőt és a hajába túr. - Most mégis mi a fenét csináljak?! - fakad ki teljesen.

A kezébe temeti az arcát, így kezd hangos sírásba. Meginog, majd elzuhanna, ha nem kapnám el. A karjaimba omlik és határozottan tartom, de amint a nyakamba fúrja az arcát hirtelen ráz ki a hideg. Menekülést keresve nézek Jiminre, aki a haját piszkálva próbál valamit kitalálni, több kevesebb sikerrel. Nehezen szólal meg és húzza el rólam a nőt, aki lassan nyugszik meg.

- EunJin biztos jól van. Én nem is ismerek nála keményebb és menőbb lányt. Ha baja esne kihúzza magát és megoldja. Mint mindig...

Meredten kezdem bámulni Jimin széles vigyorát és gödröcskéit, amik egyre mélyebbek, ahogy EunJinrol beszél. A mosolygó szemei sötétek, folyamatosan csillognak, ahogy el tekint a nőről valamerre a távolba. Ennyire fontos lenne neki EunJin?

- Igaza van Jiminnek. - szólalok meg a barátom után. - EunJin nem egy olyan lány, aki ha tudja felad mindent. Nagyon okos, nem fog hibába esni. 

Beleegyezésképpen a helyzettől eltekintve határozottan bólint még a könnyeit kezdi törölgetni a kezével. Hatalmas levegő vételekkel próbálja össze szedni magát, majd amint sikerül neki kihúzza magát és megigazítja a haját. Le se tagadhatná, hogy EunJin anyja... Ugyan az az erős kisugárzás áramlik belőle, és a masszív a tartás. Egy ilyen talpra esett nő nem viselhet el akkora becsület sertést, mint hogy megcsaljak. Túl erős és kitartó természetű asszony, aki nagyon makacs. Felnőtt fejjel már értem miért kellett elköltözniük anno. Nem tűrhette el, hogy megalázzák, de még is annyira gyáva cselekedet elfutni az ilyen kellemetlen dolgok elől. Attól, hogy pletykáljanak, vagy kibeszéljék a háta mögött, inkább menekül, azonban... EunJin nem ilyen. Ő nem menekül el a problémák elől. Előlem se menekült el... Eljött arra a bulira, ahol tudta mi lesz... Végig a közelemben volt, annak ellenére, hogy veszélyes és fenyegető tényező voltam neki is, és Jiminnek.
A gondolatomból egy ismeretlen zene húz vissza. Az előttem álló EunMinre pillantok, aki nehezen halassza elő a kis táskájából a telefonját. A szemöldökét ráncolva értelmezi a számot, majd felveszi.
- Igen? - kérdez bele a készülékbe, meg mi elkezdünk a kocsi felé sétálni Jiminnel. A fiúra emelem a tekintetem, aki lassan kezdi feladni az egészet, és lassan össze törik. - EunJin?! Hol vagy? A név hallatára egyszerre fordulunk vissza a kétségbe esett anya felé, de ő azonnal elrobog köztünk, majd a volán mögé ül. Int nekünk, mi pedig vissza pattanunk a helyükre. - Azonnal ott vagyunk. Ne menj sehova, rendben? - megvárja a választ, majd kinyomja. Hatalmasra nyílt szemekkel nézünk rá, hogy végre nekünk is mondjon valamit. - Egy benzinkúton van. Tudom hol.

Nem láttam még nőt így vezetni eddig. A nővérem óvatosan vezet, mindig betartva mindent sebesség korlátozást, vigyázva magára, de ez a nő úgy vezet a lány miatt, mint egy autó versenyző. Igaz, figyel a táblákra és a lámpákra, a többi autóra, de akkor is. Megállíthatatlanul repít végig a városon, le a főútra és végig rajta egy nagyobb benzinkútig, ahol azonnal meg áll. Kipattan és már robog is egy fülkéhez. A híres anya radar, ami az én anyámból mindig is hiányzott. Vajon ha én tűnnék el minden szó és kérdés nélkül, a szüleim utánam jönnének? Elkezdenének keresni, vagy nem? Apám fel se emelné a segget miattam, csak élvezni a kis titkárnője társaságát, meg anyám lejátszaná a mű hisztit és ennyiben maradna, ha pedig órák múlva se jelentkeznek egyszerűen hívnák a rendőrséget.

- Örülök, hogy meg van. - mosolyodik el Jimin, ahogy az anya-lánya pillanatot figyeljük a kocsiból.
- Teljesen össze van törve... - rázom meg a fejem.
- Szerinted... Lefeküdtek? - pillant rám csalódottan a barátom. - Fogalmam sincs, Jimin-shi. Több variáció is kering a fejemben, de egyik se biztos. Ne nagyon faggassuk, ha elmondja elmondja, ha pedig nem... Akkor nem.

Egyszerre szállunk ki a kocsiból Jiminnel. Aggódva figyelem a EunJin arcát, ahogy a szeme alatt elkenődött a szempilla spirál, de így is annyira gyönyörű... Rám emeli a tekintet, majd Jiminre. Egyszerre omlik a kettőnk nyakába és ölel szorosan magához minket. Megdermedve állok, talán még jobban lesokkolva, mint mikor ugyan ezt az anyja tette.
- Sajnálom fiúk... Amiket mondtam ma... - motyogja a torkát köszörülve. Soha nem hallottam még ezt a hangsúlyt és beszéd hangerőt tőle.
- Semmi baj... Nem haragszunk... - válaszol Jimin, aki jól láthatóan el se akarja engedni a lányt, akinek most ketten simogatjuk a hátát. Óvatosan ereszti el a nyakam, majd teljesen Jiminhez bújik, aki azonnal lehunyja a szemeit. Görcsbe rándul a gyomrom a jelenet láttán és az ajkamra harapok, vissza fogva az idegességem. Engem miért nem tud így ölelni? Tudom, hogy bántottam, de most itt vagyok... Eljöttem érte. Én miért nem kapok egy ilyen szoros ölelést...? Engem miért nem tud a karjai közé vonni, hogy a lelkemet is kiszorítsa belőlem, még szabadon lélegezhetem be az illatát... Jimin miért más mint én, miért kap többet, ha csak az én érdemem, hogy megtaláltuk, legalább is valamilyen szinten.

 - JeongGuk... Ülsz előre? - pillant rám a szemüveg mögül a barátom. Tétovázva bólintok, majd az anyós ülésre ülök. Király... Most az anyós ülésre száműztek...



Jimin szemszögéből:

Képtelen vagyok elengedni egy pillanatra is. Muszáj érezném a teste melegét és az illatát, ami bejárja az egész létem. A nyakamat ölelő bársonyos karjait, amik lassan eresztenek el, - sajnos - hogy a szemeimbe tudjon nézni. Azonnal elveszek a sötét íriszeiben, amik úgy exponálnak rám mint egy digitális fényképező, az ajkai elkeseredve, fájdalmasan görbülnek lefelé, enyhén elnyílva egymástól, bizonyára, hogy kapjon levegőt a sírás miatt, valószínűleg be van dugulva az orra. Megszívja az orrát és nehezen kezd bele.
- Nem feküdtem le vele... - kezd újra néma pityergésbe.
- A lényeg, hogy rendben vagy... Erre most ne is gondolj... - húzom szorosan magamhoz újra. Az arcát erősen nyomja a vállamnak, ezzel a szemeit és az arcát törölgetve, ami nem is érdekel. Nem érdekel, hogy mennyire lesz fekete a szemei miatt a rajtam lévő anyag, csak legyen jobban. Legyen ugyan olyan flegma és káromkodjon, szívjon el jó pár száll cigit, bántson a szavaival, vagy üssön meg, csak legyen jobban.

Gyengéden simítom végig az egész hátát, majd a fejére teszem az egyik tenyerem. Gyengéden túrok bele a sötét, bársonyos tincsibe, amik édes aromát áraszt. Olyan erős, bódító illat áraszt, mint egy ázsiai liliom, mely megbódít az intenzív bukéjával. A legszebb liliom, amit életemben láttam szirmokat bontani. Gyönyörű fekete szirmokat, amik minden másnál gyönyörűbbek. Hogy a fenébe lehet nekem ennyire fontos ez a lány? Van rá esély, hogy neki is vagyok annyira fontos, mint ő nekem? Nem tudom mi járhat a fejében, min kattoghatnak a fogaskerekei, de nagyon remélem rajtam, azon, hogy itt vagyok neki.
- Haza kell mennünk... - szól ki a lehúzott ablakon JeongGuk, mire lassan húzódunk el egymástól.

Magam előtt engedem be a hátsó ülésre a lányt, de folyamatosan az arcát figyelem. Mellette helyezkedek el, majd be csukom az ajtót. Bekötöm magam, utána pedig segítek a mellettem ülő lánynak, aki hálásan pillant rám, talán még egy halvány mosolyt is ejt felém, ami nagyon jól esik. Nincs más vágyam, csak biztonságban tudni... Messze MinJuntól és Szöultól.

EunJin szemszögéből:

Egész úton szótlanul bámulok kifelé az ablakon, még akkor is mikor kitesszük a fiúkat otthon, csak pár pillantással köszönök el tőlük, tudom mennyire bunkósság tőlem. Eljöttek értem az éjszaka közepén és csak most - fél kettőkor értek vissza - annak ellenére, hogy holnap iskolába kell mennünk. Végig mellettem voltak, meg akkor is mikor megütöttem JeongGukot és majdnem Jimintől is... A legjobb barátaim nem Szöulban voltak, hanem végig mellettem, csak én ezt nem vettem észre, pedig ki bökte a szememet. Behisztiztem, mert a saját bajuk mellett az enyémet nem vették észre, pedig örülnöm kellett volna, hogy együtt voltak előző este, akkor is, ha elverték egymást.

Hamar haza érünk, és csupán parkolás után nyilall belém az érzés, hogy még csak most vár rám a jó öreg fejmosás, ami minden bizonnyal már az indulás előtt a fejében jár anyának és gondolkodik rajta.Lassú léptekkel követem egészen a házig, ahol teljes sötétség uralkodik és csend. Lerúgjuk a cipőinket, majd azonnal felém fordul és keresztbe fűzi a karját a mellkasa előtt. Félve pillantok fel a szemeibe a földről, mivel tudom újra azzal a komoly és szúrós tekintetével találkozok mint mindig, de... nem. Aggódva figyel engem, majd mély lélegzet vételek között engedi ki a benne össze gyűlt levegőt.
- Miért nem mondasz valamit...? Miért nem kiabálsz, vagy cseszel le?! - emelem meg a hangom és újra előtörnek a könnyeim. Hosszú másodpercekig csak mered rám, de nem szólal meg. - Mondj már valamit!
- Mit kellene mondanom, EunJin...? Felnőtt nő vagy, nem egy kislány. Magadnak kell megtapasztalnod a dolgokat, tanulnod a hibáidból. Szeretlek, EunJin... Akkor is, ha haragudtam rád és nem értettem mit miért csináltál. Mondanám, hogy tiszteletben tartom a döntéseidet, de nem minden esetben...
- Annyira sajnálom... Én... Én nem, csak... Fogalmam sincs mit miért csináltam... - hajtom le a fejem.

A földet kezdem szuggerálni, azt kívánva bárcsak eltűnhetnék ebből a világból, örökre. A kezeim tördelése és az újra könnyben úszó szemeim vonják el a figyelmem a hozzám lépő anyámról, aki szorosan ölel újra magához, én pedig teljesen az ölelésébe bújok. Azt akarom, hogy örökre így öleljen és soha ne engedjen el.
- Nagyon szeretlek, kicsim... - motyogja a füleimbe, mire én csak hangos sírással tudok reagálni, amint a hátán lévő anyagba markolok és tépni kezdem. - Csak... többet ne csinálj ilyeneket... Nem akarom, hogy bajod essen... Mi több, a haragom nem teljesen miattad volt... Utáltam magam azért, mert hagytam, hogy ilyen szituációba keveredj... Kétszer is... Elkellet volna mondnom, hogy MinJung mit tett és, hogy milyen, hamarabb észre kellett volna vennem WooHu közeledését és érdeklődését irántad... A kezére játszottalak... - meglepődök azon amint MinJungról mond. Tudott valamit amit én nem...?
- Nem, ez mind nem a te hibád. Ostobán viselkedtem. MinJunggal és WooHuval is. Egyikükről se tehetsz te. - tolom el magamtól, majd a szemébe nézek. - Mit tudsz MinJungról...?
- Mikor részegen haza hozott arról a buliról... Elmondta, hova igyekszik után... Nem tudtam mit csináljak... Féltem, ha elmondom, csak ellenem fordulsz. Nem tudtam normálisan gondolkodni. - tompul el a hangja a mondata végére. - Bocsáss meg, hogy rossz anya vagyok... - halk, szinte néma sírásban tőr ki és a kezeivel kezdi a szemét törölgetni. - Annyira nehéz volt... Annyira nehéz volt egyedül nevelni téged...
- Anya... - ölelem a karjaim közé. - Te vagy a világ legjobb anyukája...

Miután átbeszélünk mindent lassan az óra is fél hármat üt és ezzel biztossá válik, hogy holnap egyikünk se megy sehová, hiszen fáradtan képtelenek lennénk iskolába, vagy dolgozni menni. Megkönnyebbülten, szinte felszabadulva sétálok fel a sötét szobámba, ahol a világos kék izzósorom és a falnaplóm fogad. Az ajkamat rágcsálva állok meg a rengeteg kézzel írt papír és kép előtt, amiknek a nagy része MinJungról, Tináról és Szöulról szól. Mély levegőt veszek és lehunyom a szemem egy pillanatra, majd egy könnyed mozdulattal tépem le a dolgokat a falról. Minden egyes rajzot, fényképet, és emlék írást, ami rajta volt darabokra tépek, vagy csak össze gyűrök. Messze hajítom a faltól, majd amint teljesen letisztult hátrálok pár lépést és könnyes szemekkel mérem végig a papírok üres helyét, majd a földön szét szórt több száz lapot és cetlit. Hátat fordítok a falamnak, elkezdenék öltözni, mikor megpillantom a szekrényemen lévő képet hármunkról. Szinte oktalanul mosolyodok el és emelem fel a helyéről. Úgy tűnik ideje elengednem a múltat egy jobb és boldogabb jövőért, ami még előttem, előttünk áll. Nem tudom vissza tekerni az időt, se megállítani, azonban élvezni tudom minden percét, ha pedig ez a két srác mellettem van... semmitől nem tartok.

Egy kisebb cellux darab társaságában lépek vissza a falhoz, majd a felület közepére ragasztom a fényképet. Érzem, hogy az arcomat végig nedvesítik a sós könnyeim, de nem a szomorúságtól. Keresek egy többnyire üres cetlit és csupán két szót írok rá, amit a kép alá nyomok. "Itthon vagyok". Igen, itthon vagyok... És ahol ott van Jimin és JeongGuk, csak otthon leszek...