Feketébe bújt angyal - Örökre melletted

21. Fejezet: Az iskola egyik legnépszerűbb sráca

Egy kisebb cellux darab társaságában lépek vissza a falhoz, majd a felület közepére ragasztom a fényképet. Érzem, hogy az arcomat végig nedvesítik a sós könnyeim, de nem a szomorúságtól. Keresek egy többnyire üres cetlit és csupán két szót írok rá, amit a kép alá nyomok. "Itthon vagyok". Igen, itthon vagyok... És ahol ott van Jimin és JeongGuk, csak otthon leszek...

Jimin szemszögéből:

Minden bizonnyal én vagyok az egyetlen hármunk közül, aki ma bemegy az iskolába. Ismerem annyira JeongGukot, hogy tudjam; ő nem fog jönni, ha nincs meg a nyolc óra alvása. Ez nem is akkora csoda, talán ha sikerült most öt órát aludnom és így is teljesen kész vagyok. Minden végtagom nehéz, szinte súlyos, akár csak a szemhéjaim, amik alvásért kiabálnak, miközben lecsukodnak. Biztos nem fogom olyan könnyen túl élni a mai napot, főleg egyedül. Nem is emlékszem, hogy EunJin megérkezése óta voltam-e nélküle a suliban. Ő mindig velem volt, mi több az utóbbi időben JeongGuk és esetenként TaeHyung, aminek JeongGukon kívül senki nem örült. Ki is örülne még egy sokkal nagyobb arcú Jeon JeongGuk-nak?
Lassú léptekkel érem el a termet a harmadikon, ahol életvezetéssel kezdünk és kicsit sincs kedvem hozzá, nem mintha kipihenve lenne. Ha tehetném be se jöttem volna ma, de sajnos muszáj... Muszáj nem le maradnom, mert ha pótlásra kényszerülők, soha nem fogom behozni magam. Őszintén megmondva, nem tudom mikor hiányoztam akár egy napot is az iskolából. Már csak ön szántamból is bejövök, akkor is ha hulla vagyok, mert a betegség is elkerül, tehát rendes okom se lenne otthon maradni. Mi több anya most is ragaszkodott ahhoz, hogy bejöjjek, mivel az én döntésem volt, hogy elugrok Szöulba hétköznap este. Furcsa módon papa értette a tényt, miért kellett mennem, ellenben anyával, aki már induláskor is kételkedett abban, hogy én is menni akarok, mert szerinte butaság ennyit tenni egy lányért. Lehet butaság, amiért mindent eldobva rohantam EunJin után, akit én koppintottam le. Édes istenem... Lekoppintottam magamról egy olyan lányt mint ő! Aish... Lehet csak a bűntudat vezérelt és irányított Szöulba, de valamiért más is azt súgta; mennem kell.
A fejemet támasztva és teljesen elbambulva ülöm végig az első óránkat, ami dög unalmas és értelmetlen, azt is mondhatnám semmi értelme sincs életvezetésnek. Senki nem fogja újra gondolni az életét, mi több más se lesz tőle az ember, csak annyit ér el vele az iskola, hogy a nap végére esnek a fontosabb órák. Nem mintha én nem figyelnék a délutáni órákon is, de a Jeon JeongGuk és a Kim TaeHyung félék már biztosan képtelenek figyelni, akár a második órán is. Még is, hogy várnánk így el tőlük, hogy egy kicsit is foglalkozzanak az órával, ha teljesen lefáradnak előtte. Nem is csoda, hogy szinte isteni áldásként ér a kicsengő bársonyos hangja, mely át süvít a fejemen. Megkönnyebbülten állok fel a helyemről és a táskám pántját markolászva indulok ki a teremből, hogy a szekrényem felé vegyem az irányt, ahol akármennyire is fura, a tankönyveim vannak most az egyszer. Négy éven át teljesen üres volt, se egy papír lap, se pedig egy füzet nem volt benne ellentétben a többiekkel, akik szinte az életüket pakoltak bele. Biztosra veszem, hogy mindegyik szekrény tele van ragasztgatva és dugulásig pakolászva. Lehet ez lenne a normális?

Meg állok a fém, vagy legalább is alumínium szekrényem előtt és nehezen vissza emlékezve a kódjára nyitom ki. Kicsit megkönnyebbülten sóhajtok, miután sikerül elsőre és már nyitom is ki. Teljesen üres és sötét, csak a matek könyvem rejtőzik benne, ami a következő órára kell, semmi más. Ki is kapom, hogy a lehető legkevesebb időt töltsék itt, - mert alapból utálom a szekrény sort - csapnám is be, de kisebb szív bajt kapok a fiútól, aki a mellettem lévő ajtónak dőlve néz rám. Talán még egy kisebb sikoly is kiszalad a számon és a mellkasomhoz kapom a kezem. Nehézen eszmélek rá, hogy a foci csapat kapitánya mered rám nagyra nyílt szemekkel, nem is értve miért viselkedek így.

- SeokJin... - túrok bele a hajamba két ideges fújtatás közben.
- Köszöntem pedig. - pislog rám nagyra nyílt szemekkel. - Tisztára elvarázsolt voltál. Valami köze van ahhoz, hogy tegnap miért nem voltál testnevelésen?
- Mi? Nem. - rázom meg a fejem. - Csak gondolkodtam. De... Honnan tudod, hogy nem voltam?
- Mióta EunJinnel barátkozol nem igazán vagy láthatatlan, Park Jimin. Őszintén. Sokkal jobban oda figyelnek rád az emberek. És amúgy is, tegnap beszélni akartam veled. - mosolyodik el és ellöki magát a szekrénytől. Tetőtől talpig merem végig és meglepetésként ér, hogy nem rövidnadrágban, meg trikóban látom, sőt furcsa, hogy a suliban belül találkozok vele. Soha nem szoktam máshol látni, csak kint a füves udvaron a labdát rugdosni. Tényleg kezdtem azt hinni, hogy a focisok egész évben, minden nap a füves udvaron vannak, ott tartják nekik a külön órákat két gól között.
- Beszélni? Velem? - kérdezem kicsit hitetlenkedve. Miért is akarna velem beszélni a suli egyik legnépszerűbb sráca? Mondjuk JeongGuk után már nem is annyira nagy szám.
- Igen. - bólint határozottan. - Te ugye jóba vagy EunJinnel?
- Hát... Azt hiszem. - indulok el a könyvem szorongatva a lépcső felé. Természetesen Jin rám tapadva követ. - Miért?
- Van most valakije? - teszi fel a kérdést határozottan, ami engem is meglep. - Csak mert terjed pár dolog, hogy tegnap valami igénytelen furgon jött érte és egy srác, aki magával vitte.
- Tegnap tényleg így volt. - pillantok rá fél szemmel, és tisztán látom, hogy meglepődik. - Ennyire terjednek a dolgok?
- Ez egy iskola Jimin-ah. Itt a falnak is szeme és füle van. Elég valami olyat mondanod, ami furcsa és már azon csámcsog az egész suli. Mármint leginkább az élettelen része a tanulóknak. - fog kezet pár sráccal, akik elhaladnak a lépcsőn mellettünk. - Furcsa, hogy embereknek mekkora képzelő erejük van. Olyan dolgok keringenek a tegnapi esettel kapcsolatban.
- Nem is akarom tudni... - forgatom meg a szemem, mivel gondolni se akarok arra a srácra.
- Na de. Van most valakije EunJinnek? - teszi fel újra a kérdést, ami eddig el is kerülte a figyelmem. - Jár valakivel?
- Nem. Nincs senkije, de téged ez miért érdekel? - torpanok meg és felé fordulok.
- Egy... Nagyon kedves lány. Szeretném elhívni randira.

Teljesen meghökkenek és levegőt se tudok venni. Fent akad a szemem a kijelentésen és egyszerűen meg se tudok szólalni másodpercekig. Elakarja hívni... Randira? Ezt ő se gondolhatja komolyan.
- Hát... - kezdenek bele motyogva.
- Csak segítened kellene. Miket szeret, milyen étterembe vigyem. Esetleg miről tudnék beszélni vele. - kapja élő a telefonját és rám meredve várja, hogy mondják valami hasznos információt. Nem mondhatom neki, hogy felejtse el EunJint és még csak a közelébe se menjen... Furcsán venné ki magát, ha ilyet mondanék. Aztán, ha vissza jut EunJinhez...
- Tudod, hogy JeongGuknak is tetszik... Csak balhé lenne belőle ha... - kezdenem menteni a helyzetet, de mind hiába; bele vág a szavamba.
- Megmerem kockáztatni. Én amúgy se félek tőle. Focista vagyok. Ha nem is harcba szállok vele, de futni azt nagyon tudok.
- Hát... Hát jó SeokJin, de...
- Semmi de, Park Jimin! Segítesz nekem vagy nem? - dobbant idegesen a lábával. Hosszú sóhajt hallatok és beadom a derekam. Nincs akkora merszem megmondani a suli egyik leghíresebb srácának, hogy a lány akit kiszemelt már nem szabad. Vagyis... De... De szabad, viszont én nem akarom, hogy az legyen. Nem akarom, hogy mással randira menjen, de ha most kitalálok Jinnek, hamarabb jut el EunJinhez az infó mintha én mondanám el és tudom mennyire kellemetlen lenne neki.
- Segíthetek... - bólintok rá.
- Addig agyaltál, hogy fél perc van az óráig. Ebéd szünetben gyere ki a foci pályára és ott megbeszéljük a dolgokat. - mosolyog rám és a farzsebebe nyomja a mobilját. - Nagyon köszi Jimin-ah.
- Ugyan. - irányítok felé egy hamis, kicsit erőltetett mosolyt.
- Tali ebéd szünetben! - vereget vállba, majd el is rohan mellettem, meg én fél szemmel nézek utána. Lassan ürül ki a folyosó, amint megszólal a becsengő kegyetlen hangja. A hajamba túrva billentem előre a fejem sok sóhajt hallatva.

- Ezt megint jól megcsináltad, Park Jimin... - motyogom el magamban.


                                                                                     ~~~


- Nos... - támaszkodik neki a hatalmas foci kapunak a telefonjával a kezében. Pár információt nem képes megjegyezni EunJinnel kapcsolatban? - Hova vigyem?
- EunJin nem szereti a túl drága helyeket. Sokkal inkább a gyors kaját, hamburgert és pizzát. Véletlenül se ananászosat, mert azt ki nem állhatja, valamint utálja a mustárt a hamburgereben. - Hűha... Elég válogatós... - motyogja magában és a telefonjába pötyög. - Milyen virágot szeret? Vagy esetleg hova vigyem kaja után?
- Nem tudom milyen virágot szeret, de... én biztos liliomot adnék neki és... Nem vinném különleges helyre, mert tudom, hogy nem szereti a felhajtást. Talán csak sétálnék vele lent a parton. SeokJin meglepődve pillant rám, majd lassan kezdi leírni amiket az előbb hallott.
- Jimin... Téged biztos nem zavar, hogy randira hívom? - néz fel rám miután mindent lejegyzetelt.
- Dehogy is zavar! - csattanok fel és ugrok meg mikor az egyik labda a mellettem lévő hálóba landol, de Jin meg se moccan, csak engem figyel. - Miért is zavarna?
- Nem tudom... Furcsán beszéltél EunJinrol. - pillant a mellettünk elkocogó srácra, aki kikapja a labdát a hálóból. Furcsán? Ezt mégis hogy akarja érteni? Megkért, hogy beszéljek róla neki és azt tettem.
- Mondom. Nem zavar, SeokJin. - rázom meg a fejem. Esetleg egy nagyon picit, de tudom, hogy EunJin nem bírja az ilyen srácokat, az ilyen izmos, fitt és népszerű srácokat... De! Nagyon is bírja! És én ezek közül egyik se igazán vagyok, csak picit kockás a hasam, de nem sportolok, csak tanulok! Istenem... SeokJin tökéletes EunJinhez!
- Hát... - kuncog fel. - Rendben. Köszönöm a segítséget, majd mesélek a fejleményekről. - teszi el a mobilját.
- Jin te... Voltál már lánnyal, igaz?
- Persze. Miért? Azt gondolod csak emiatt szeretnék randizni vele?
- Nem. Nem dehogy is, csak... Csak érdekelt. - habogóm el nehezen a kezeimmel piszkálva a vastag pulóverem cipzárját.
- Persze. Szívesen lefeküdnek vele, de nem akarok erre alapozni, ha sikerül valami. - indul el a pálya szélén én pedig követem őt. - Aztán meg ki tudja. EunJin jó csaj és biztos tapasztalt, lehet ő fog rám mászni. - kuncog fel, de legszívesebben pofán vágnám. Dühösen szorul ökölbe a kezem. 
- EunJin soha nem tenne ilyet! - akadok ki. Kicsit riadtan kapja rám a tekintet és csodálkozva mereget. Talán egy kicsit túl indulatos voltam...
- Én csak viccelődtem, Jimin. - húzta el a száját és egyik lábáról a másikra billenti a súly pontját.
- Én... Sajnálom... - motyogom el nehezen.
Nem is kell senki ahhoz, hogy kínos helyzetbe hozzam magam. Egyedül is megteszem saját megoldom. - Én most megyek. - indulok is el a lehető legjobban ponttá zsugorodva. Gyorsan lépkedek, mi több rohanok Jin szeme elől a torna csarnokba. Már csak két dupla testnevelést kell kibírnom és mehetek haza.

Teljesen lelassulnak a lépteim, mikor az öltözőkhöz érek. Az üres és néma folyosón sétálnék a fiúk öltözőjébe, mikor a lányokéból hangos nevetés csapja meg a fülem, majd TaeHyung hangja. Nem is foglalkoznék többet velük, ha nem nyílna az ajtó és nem nézne rám az egyik évfolyamtársunk. Nem tudom mi a neve, őszintén fogalmam sincs, csupán a szőkített haja az amiről felismerem. Hosszú, szinte hófehér haja libben át a válla a felett és hullik a mellére. Talán fel pillanatig szemezek vele és indulnék is tovább, de elkapja a csuklom. Ösztönösen remegek meg és felejtem el levegőt venni, amint a vékony ujjai a csuklom köré csavarodnak.
- Jimin. Igaz? - szólal meg vékony hangon. Nem irritáló, sokkal inkább olyan dalolós és szelíd. Nehéz ezt szavakba önteni.
- Igen... - bólintok zavartan, ugyanis képtelen elengedni a csuklom, pedig nem szaladnék el... Azt hiszem, bár lehet jobb lenne.
- Gyere egy kicsit. - kezd befelé húzni az ajtón, mire én ösztönösen kapom el az ajtó keretet, de hiába. Azonnal beránt rajta, majd becsapja és tovább vezet az öltöző felé. Nem hiszem el, hogy ennyien tudják ki vagyok, vagy legalábbis a nevem, csak azért mert EunJinnel és JeongGukkal barátkozok.
Meg se tudok szólalni egészen addig még be nem érünk az öltöző mélyébe, ahol csak három lány üldögél a padokon, velük szemben TaeHyung, aki felváltva pislog rám és a szőkére. Lassan engedi el a csuklom és ül le a barátnőihez még én állva maradok.
- Most komolyan...? - sóhajt hosszan TaeHyung, majd hátra billenti a fejét.- Ha mindig emiatt szekáljátok, akkor tessék. - dobja hátra a hosszú hajat a lány.
- Bizonyítsd, hogy nagyobb van mint neki.

Hatalmasra nyílnak a szemeim. Mi az istent csinálnak idebent és... Mi az isten!? Nagyobb? Mármint... Arra gondolnak, ezek nem normálisak, de tényleg nem! Egy percig nem maradok tovább a közelükben, az egyszer biztos! Azonnal fordulok is sarkon, hogy a lehető legmesszebb fussak ettől a helytől, de hiába. A szőke hajú és a barátnője azonnal velem kapaszkodva állítanak meg, majd húznak egyenesen TaeHyung melle. A fenekemre esek a padra és idegesen, vagy inkább megrémülve pillantok fel a két lányra, akik csak elégedetten mosolyognak rám.
- És hoztatok mérő szalagot is? Vagy mással akarjátok lemérni őket? - kezdi azonnal kigombolni Tae a nadrágját.
- Én nem! - pattannék fel, de a mellettem ülő kapja el a felkarom és húz vissza. - TaeHyung én nem!
- Csak elő veszed és kész. - vonja meg a vállát.
- Nem! Egyáltalán miért mutogatnám bárkinek is a... Miért tenném? - motyogom el zavartan a mondat végét.
- Ömm... Csak? - forgatja meg a szemét TaeHyung. - Ne csináld már. Nem nagy szám. - fél szemmel követem, ahogy kigombolja a nadrágját, majd lerántja a farmerja sliccét és már emeli is elő a... igen.