7 nap és 7 hét | 18+

2. nap / 3

 John jól elszórakozott a tv előtt, én addig próbáltam magam elfoglalni. Lehúztam az ágyneműt és beraktam a mosógépbe, amikor felhúztam egy másikat, közelebbről megtudtam nézni ezt a bilincstartót, hát ezt tényleg nem bírnám elszakítani. Semmi esélyem sem volt tegnap. Annyira gyenge vagyok.

– Segítsek? – kérdezte a hátam mögül, miközben a lepedőt raktam a helyére. Megijedtem Tőle és csak annyit bírtam elhadarni.

– Nem nyúltam hozzá!

– Tudom, hogy nem nyúlnál hozzá. – mondta nyugtalan hangszínnel és közelebb jött. Mögém lépett és az ágyra dobott, miközben már újra elkezdtem védekezni. Teljesen ösztönösen jött de most sem tudtam mit tenni. Szembe fordított és egy kézzel lefogta a csuklóimat de nem néztem rá. A szabad kezével kényszerített, hogy ránézzek és közel hajolt.

– Még mindig nem akarsz könyörögni?

– Nem! – mondtam és ő elégedett volt a válasszal.

– Ki fogok találni valamit, amitől megjön a kedved a könyörgéshez... – suttogta és a nyakamat végig nyalta, aztán a kezével végig taperolta az egész testemet.

Kéjesen felsóhajtottam, amitől egy pillanatra lazított a fogásán. Több sem kellet nekem, kirántottam a kezemet és még a tegnapinál is erősebben behúztam egyet neki. Fájdalmában felkiáltott és lendületből emelte a kezét, hogy visszaüssön de megállította, mielőtt az arcomhoz ért volna. Inkább az orrához nyúlt, mert eleredt a vére. Az arcomra és a mellkasomra is csöpögött belőle. Felültem és ijedten hátráltam a falhoz az ágyvégéig de belém nyilallt a fájdalom és felnyögtem, amikor ránehezedtem a kezemre, amivel megütöttem. Már csak az kéne, hogy eltörjön valamelyik ujjam...

– Ez nagy hiba volt! – kezdte el mondani de tovább már nem bírta mert jobban elkezdett vérezni. Hátradöntött fejjel kiült az ágy szélére és közben levette a trikóját. Felpattantam és oda térdeltem mellé. Elvettem a trikóját és az orrához szorítottam. A másik kezemmel, ami fájt megfogtam a fejét és tartottam. Lenéztem rá és most már csak egy sérült kisfiút láttam magam előtt, aki sajnálatraméltó. Végtelenül megsajnáltam őt és lelkifurdalásom lett.

Nem akartam de a szemeim bekönnyeztek.

– Jól vagy? – kérdeztem összezavarodva.

– Persze! Azért nem vagy annyira erős... – és kinevetett. – És Te?

– Fáj a kezem de nem számít. Sajnálom. Reflex volt. – mondtam és sírva fakadtam. Lecsöppent az arcára a könnyem, válaszul erre ő az arcom felé nyúlt és letörölte a szemem alól a cseppeket.

Így voltunk, amíg el nem állt az orrvérzése, aztán sóhajtott egyet.

– Mutasd a kezed. – mondta és kinyújtotta a kezét.

Odanyújtottam és szakszerűen elkezdte átvizsgálni az öt ujjamat. Behajlította, amitől felszisszentem.

– Nem tört el egyik ujjperced sem de a hüvelykujjad megzúzódott. Sosem ütöttél meg ököllel még senkit, ugye?

Megráztam a fejem. Válaszul egy szánalmas nézést kaptam, aztán megfogta a másik kezemet, behajtogatta az ujjaimat és így végül egy másmilyen ökölbe szorítottam.

– Így kell helyesen tartanod, hogy legközelebb ne fájjanak az ujjaid. Apropó, jegelned kéne.

Csodálkozva néztem rá. Jéghideg ujjai most annyira finoman bántak velem és még azt is megmutatta, hogy legközelebb úgy tudjak behúzni neki, hogy ne sérüljek meg... Ki érti ezt?

Kivettem egy kis zacskó jeget a fagyasztóból és felé nyújtottam, fura arckifejezés ült ki az arcára, amitől elbizonytalanodtam.

– Neked nem kell?

– De. – válaszolta és elvette. Kivettem egy másikat is és leültem a kanapéra, ő pedig mellém. 

Eltelt egy kis idő, mire lejegeltük mindketten a sérüléseinket és néha aggódva lopva rápillantottam. Nem tűnt idegesnek, talán nem fogja ezért Tommyt bántani. Elment megmosdott és felvett egy pólót.