7 nap és 7 hét | 18+

6. nap / 2

– Ne értsd félre. Én is letudom reagálni a dolgokat de nekem többször kell átgondolnom, ami több időbe telik. A gond az, hogy a normális emberek elvárják, hogy rögtön mutassak valamiféle reakciót válaszul, hogy egyáltalán hallottam, amit mondtak de nálad más... Te röviden és tömören fogalmazol, ezért könnyebb reagálnom.

Aha, akkor azért ad két szavas utasításokat mert neki az az egyszerű.

– Ez inkább pszichopata tünet...

– Az én esetembe, ez még bonyolultabb. Az apám pszichopata volt, ez azt jelenti, hogy az agya máshogy működött, tehát az egy genetikai eredetű betegség. Én ezt nem örököltem tőle, ellenben láttam, hogy viselkedik és átvettem mintákat, plusz az a rengeteg dolog, amit történt... – a sebeire mutatott. – Azzá formált, aki most vagyok.

– Várj, akkor ez azt jelenti, hogy képes lennél a mélyebb érzésekre ha meggyógyulnál?

– Ez nem gyógyítható. Max gyógyszerekkel szinten tartható de lehet, hogy anélkül is menne ha akarnám de nem akarom. Nekem jó így. Szabad vagyok, azt csinálok, ami jól esik és nincs bűntudatom.

Hát persze, úgymond „csak magát szereti..." gondoltam...

Folytattam a főzést és egy-kettőre kész is lettem vele.

– Éhes vagy?

– Én mindig az vagyok! – mondta és végig mért.

– Nyugi, nem én leszek a főfogás. – nevettem el magam.

– De még lehetsz... – tette hozzá és leült a helyére. Megterítettem és elétettem az ételt. Jó ízűen ettünk, amikor megint megcsörrent a telefonom. Most én is úgy csináltam, mintha nem hallottam volna de tudtam, hogy nem keresne ha nem lenne fontos. Lehet, hogy most frizura vészhelyzet van... sosem lehet tudni! Érdekes, hogy eddig fel sem tűnt, hogy milyen gyakran is hív a Nővérem, én meg mennyire keveset keresem. Ha kijutok ebből a helyzetből élve, gyakrabban fogom keresni, ígérem!

Amikor végre elhallgatott, nem hoztam szóba és John sem mondott semmit rá de láttam, hogy észrevette, hogy a táskája felé sandítok. Én figyelmeztettem rá, hogy milyen a testvérem. Nem tudom már ennél jobban felhívni a figyelmét és lehet, hogy nem is akarom. Ha lebukik és engem megmentenek, őt meg jól lesittelik, akkor majd lehet eszébe jut, hogy én megmondtam!

Hirtelen rátette a kezét a kezemre.

– Nyugi.

Bólogattam. Nyugodt vagyok, csak aggódom de hát nem aggódni kéne, hanem örülni, hogy valaki észrevette, hogy nem vagyok meg és keres. Igen, talán az lenne a normális reakció de most valami kettős érzésem van, akarom is, hogy megmentsenek meg nem is. Teljesen össze vagyok zavarodva a saját érzéseimtől is. Végül is mindegy, mert semmit sem tudok tenni, csak annyi a dolgom, hogy várok és jön a felmentő sereg.

– Biztos, hogy van terved... – húztam össze a szemöldökömet és pislogás nélkül néztük egymást. – Te is tudod, hogy nem maradhatsz itt huzamosabb ideig.

– Tudom de ne aggódj emiatt. Bármi történik is, Én mindig megfoglak találni...

A testemen végigszaladt egy bizsergés és felállt a szőr a hátamon. Talán ijedt arcot vághattam mert megszorította a kezem. Most vigasztalni akart ezzel vagy megfenyegetni? Nem tudom eldönteni.

– És megint finomat főztél. – dicsért meg és én már szerintem, halálra vált fejjel néztem. 

Mi ez a dicsérgetés? Mit akar vajon ezzel elérni? Pont az előbb tisztáztuk, hogy ahogy ő most van, jól érzi magát és nem fog megváltozni, erre meg a saját szememmel látom az erőlködéseit.