7 nap és 7 hét | 18+

1. hét / 3

 Másnap, mivel semmi komolyabb bajom nem volt és gyógyulni egy kényelmesebb ágyban sokkal jobban tudok, saját felelősségre kiengedtek a kórházból, persze, csak azután, hogy aláírtam egy rakás papírt és rögtön Vicky lakása felé vettem az irányt. Úgy beszéltük meg, hogy nála fogok lakni egy darabig, aminek azért titkon borzasztóan örültem, mert a víz is kivert a gondolattól, hogy vissza kell mennem a házamba. 

Egész úton, csak azon járt az eszem, hogy biztos követnek. Már az utcán állva, várva a taxit is szemet szúrt a tökéletes tisztaságú fekete szedán de igazán, akkor ijedtem meg, miután beszálltam, és észrevettem, hogy a kocsi mindig arra kanyarodik, amerre mi is. Végül, már a taxi sofőr is észrevette, hogy idegesen, és szokatlanul gyakran fordulok hátra, amitől furán méregetni kezdett. Ez a lesújtó nézés, valamennyire észhez térített és tudtam, hogy bármit is gondol, totál igaza van! Furán, sőt, őrült módjára viselkedem! Előre fordultam, behunytam a szemem és próbáltam nem paranoiásnak tűnni... Nyugodtnak kell maradnom!

Vicky örömmel fogadott és a biztonság kedvéért megmutogatott mindent a lakásában, hogy teljesen otthon érezzem magam. Régebben aludtam itt párszor de mindig vendégként kezelt, így a lakás apró titkait még nem ismertem. 

Aggódva pillázgatott rám, miközben segítettem bepakolni a bőröndjébe és látszott rajta, hogy nem szívesen hagy magamra de muszáj mennie és ezt ő is és én is nagyon jól tudtam. Nem akartam, hogy lelkifurdalása legyen, ezért többször hangsúlyoztam, hogy most igazán jót fog tenni nekem az egyedüllét és ne izguljon miattam, minden rendben lesz. Majd sötétedés után kikísértem és hosszan búcsúzkodva beült egy taxiba. Még intettem neki egy utolsót, aztán gombóccal a torkomban elindultam vásárolni a közeli kisboltba. A hőmérséklet kellemes volt, és a séta minden porcikámat átmozgatta. Ennyit már régen sétáltam szabad levegőn! 

Az út végére átszellőztettem a fejem és egész jó hangulattal értem oda. Elfeledkeztem egy pillanatra Johnról meg az egész gyászolásról de pont, amikor a kezem ügyébe került a boltban a kávé, amit John minden egyes rohadt nap ivott, egy éles hang, amit egy állvány szerencsétlen eldőlése keltett, annyira megijesztett, hogy egy apró sikoly kíséretében, rémülten estek ki a kezemből a dolgok. Ez a pillanat, újra eszembe jutotta az egész múlt hetemet, amitől az emésztő bűntudat kezdett maga alá temetni.

Istenem! Szegény Tommy, értelmetlenül halt meg... és miattam! Ezt soha nem fogom magamnak megbocsájtani! És ha ez még nem lenne elég, érzéseket táplálok a gyilkosa iránt! Milyen egy gerinctelen féreg vagyok én, hogy ezt érzem? Undorító vagyok! Hányok magamtól! 

A bolt közepén, a földön heverő kávé és tea között fakadtam először sírva, mióta John elment. Végre utat tört a felszín felé a sokk, ami mélyen legbelül eddig csak gyűlt bennem. Egyre rosszabbul éreztem magam, úgyhogy hagytam a francba az egész vásárlást és ha ez még nem lett volna elég, az úton haza felé, végig úgy éreztem, mintha követnének de többször hátranézve sem láttam senkit. Biztos a fogság alatt kialakult egy csöpp üldözési mániám, leheletnyi pánik betegséggel megfűszerezve. Már csak ez kellett nekem... Remek! 

Lenyugtattam az ezerrel dübörgő szívemet és így hamar elmúlt a hányingerem is. Egyre jobban fontolgattam, hogy felhívom azt a pszichológust, aki még a kórházba megadta az elérhetőségét, hátha tud javítani a helyzetemen. Nem gyengeség segítséget kérni! Sőt! Bátorságra vallana ha elkezdenék járni hozzá. Szimpatikusnak tűnt és a rendelője sincs messze de ha belegondolok abba, hogy amit mesélnék neki, azt újra át kellene élném... Már a gondolattól is elszorult a torkom.

Megkönnyebbülve sóhajtottam fel, mikor végre megláttam a bejárati ajtót majd kimerülten dőltem le a kanapéra, ahol ismét elsírtam magam. Azt hiszem, hogy most nem vágyom jobban semmi másra mint az erős gyógyszereimre, amit a rémálmokra kaptam és egy puha ágyra.