7 nap és 7 hét | 18+

7. nap / 3

Persze, csak vicceltem de ő teljesen komolyan elgondolkozott rajta.

– Fogadjunk, hogy csak a Brad Pitt miatt akarod... – mondta fura arckifejezéssel.

Nagyra nyíltak a szemeim, talán féltékeny?

– Nem, dehogyis, az csak egy jó film de válassz nyugodtan Te. Nekem mindegy mit nézünk!

 Felálltam elpakoltam, később már épp elkezdtem volna az ebédet csinálni, amikor megint csörgött a telefonom. Tisztán lehetett hallani mindenhol. Csak álltam és néztem Johnra, talán mond valamit de csak nézett maga elé és nem tett semmit. Odaültem mellé és úgy éreztem, hogy most jött el a pillanat.

– John, kérlek. Fogy az időnk és ezt Te is tudod!

Rám nézett és teljesen érzelemmentes arccal közölte.

– Tudom. – ahogy ezt kimondta, rádöbbentem, hogy neki teljesen mindegy mi lesz velünk. Neki nem számít, hogy mi lesz öt perc múlva. Nem fontos, hogy velem mi lesz. Nem vagyok neki egyáltalán fontos és tényleg csak játszik velem. Ha eljön a perc, lelkiismeretfurdalás nélkül, hidegen fog megölni. Belém mélyeszti a kését és az életem véget ér, ő pedig vidáman éli tovább a sajátját. A felismeréstől teljesen összezuhantam.

Nem is mondtam neki többet, inkább elvonultam a konyhába. Megtámasztottam a pultot és csak néztem magam elé. Rendeznem kell a gondolataimat. Eddig is tudtam, hogy milyen, mégis közel engedtem magamhoz. Talán hiba volt. Néha mintha nyitna felém, szerintem olyan ő, mint egy kemény dió. Sok idő kell hozzá, hogy feltörjem a vastag héját de ha sikerül, talán egy teljesen más embert találok ott. Kell még egy kis idő és akkor talán sikerülni fog. Szerintem jó úton haladok és hiszem, hogy végig tudom vinni. Igen, megmentem saját magától! De miért csinálom ezt? Miért akarom megmenti? Lehet, hogy érzek valamit iránta? Lehet, hogy beleszerettem? Melegséget kezdtem el érezni a mellkasomban, a lelkemnél és mintha tényleg szerelmes lennék. Megrémültem az érzéstől de tudtam, hogy ez minden tettemet és kérdésemet megmagyarázná. Megsimítottam az ajkaimat, úgy mint ahogy ő tette az ágyban és észre sem vettem, hogy John engem néz.

– Min gondolkozol? – kérdezte hirtelen.

– Csak, hogy mit főzzek. Nincs semmi ötletem... – mondtam neki már-már síros hangon. Odajött hozzám, közel és lenézett rám.

– Hazudsz!

Megráztam a fejem és neki dőltem.

– Miért nem találkoztunk normális körülmények között? – kérdeztem Tőle úgy, hogy belefúrtam az arcomat a mellkasába.

– Mert én nem vagyok az... Nem várom el, hogy megértsd a tetteimet. Nem is tudnád. Kár ezen gondolkoznod. – válaszolta és megszorított.

– Csak össze vagyok zavarodva.

– Tudom de hamarosan leegyszerűsödnek a dolgok és nem lesz ez annyira zavaros számodra.

Fogalmam sincs miről beszél de tetszett, hogy ilyen magabiztosan mondta. Épp hogy elengedett, amikor kopogást hallottunk. Valaki áll az ajtóban. John reflexszerűen a számra tette a kezét és jelezte, hogy egy hangot se adjak ki.

– Hahó! – kezdte el Vicky az ajtó előtt. – Tudom, hogy itthon vagy... Nyisd ki!

Ez nem lehet igaz! Nem, nem, nem! Pánikolni akartam és Johnra néztem kérdően. Maga elé meredt és lassan elvette a kezét a számról.

– Beszélek vele és elküldöm! – mondtam neki suttogva.

– Nem lehet... – ellenkezett John és addig Vicky távolabb sétált az ajtótól és mintha elindult volna a terasz felé. Ijedten pillantottam a teraszajtó felé, amit még első nap barikádozott el John és azóta a függöny végig be volt húzva.

– Itt fog akadékoskodni, amíg nem mondja el amit akar! Bízz bennem, elküldöm! – kérleltem szépen, amitől elbizonytalanodott.

– Nem akarom, hogy elvegyen Tőlem! – mondta és megrázta a fejét.

– Nem fog! A Tiéd vagyok! Nyugodj meg! – válaszoltam őszintén és szerelmesen pillantással tekintettem rá.

– Rendben de ha észreveszem, hogy rájött valamire, akkor ő is csatlakozik hozzánk!