7 nap és 7 hét | 18+

1. hét / 9

– Várj még azzal! – szólt rám gyorsan, miközben sietősen átmosta magát. Értetlenül meredtem rá egy pillanatig majd lassan leengedtem a kezemet.

– Miért? – kérdeztem vissza, és elég vakmerőnek éreztem magam, mert hát, teljesen indokolt volt a kérdésem, mégis féltem feltenni, hátha ez már túlmegy valamelyik őrült, képzeletbeli határán.

Sóhajtott egyet, aztán kurtán annyit felelt.

– Mert nem akarom, hogy ugyanolyan illatunk legyen.

Na, itt végérvényesen elvesztettem a fonalat és már tényleg nem mertem visszakérdezni. Vajon miért nem akarja? John, mikor végzett, kiszállt és szólt, hogy most már csinálhatom. Csodálkozós arckifejezéssel sem fürödtem még de akármennyire is törtem a buksimat, sem állt össze a kirakós. 

Miután magamhoz képest jókedvűen elkészültem és elgondolkodva megkíséreltem rendet tenni magamban, mivel az elemésztő bűntudat és a földöntúli boldogság nem férnek meg egymás mellett, felvettem a köntösömet és úgy mentem ki a konyhában, ahol John már teljesen felöltözve várt rám. Oké... Kezd kellemetlen lenni, hogy mennyire kevés infót oszt meg velem.

– Kávé? – kérdeztem nosztalgikusan, amire bólintott egyet és minden erőmmel próbáltam nem észrevenni a baljós aurát, amit határozottan árasztott magából de nem könnyítette meg a dolgomat, mivel ő csak állt a konyhapult mellett és jéghidegen figyelt, miközben elkezdtem lefőzni a kávét.

– Te tudod Thomas jelszavait, ugye? – kérdezte minden előzmény nélkül és ettől teljesen lefagytam. Végigfutottak rajtam az emlékek, amikben kínozta Tommyt és egy pillanat alatt úgy éreztem, mintha agyonnyomna a valóság.

– Csak-csak kettőt! – rándult görcsbe a gyomrom, ahogy nagynehezen kiejtettem a szavakat. Lassan letépett egy papírt a jegyzettömbből majd felém tolta, egy toll társaságában.

– Írd le! – parancsolta olyan hanglejtéssel mint találkozásunk első napján és talán most láttam a legkomolyabbnak. Hihetetlen, hogy tíz perce még egészen másmilyen volt. Mi történt, amíg a fürdőben voltam? Mi változott? A kávé keserédes illata csendben bekúszott a dermesztő csendbe, majd hangosan is. Sípolni kezdett a gép, hogy végzett és csak annyi időm volt átgondolni, ezt az egészet, amíg ki nem töltöttem neki a bögrébe a feketét. Odaraktam elé de nem nyúlt érte, hanem meredten nézett engem, aztán újra a papír felé biccentett.

Sikerült már csak a kisugárzásával elérnie, hogy úgy érezzem, hogy nincs más választásom mint engedelmeskedni neki, így hát leírtam azt a két jelszót, amiről tudtam. Mikor végeztem kicsit lazított a merev testtartásán majd összehajtotta a papírt és eltette a bőrkabátja zsebébe de a fojtogató, feszült légkör nem akart múlni. A szirénák bekapcsoltak az agyamba, vészjósló érzéseim hullámokba törtek rám, mintha visszacsöppentünk volna a kezdetekhez. Pánikszerűen nyúltam a poharamért és a gyógyszereim után, amikor határozottan letette a bögréjét és rám szólt.

– Én a helyedben nem venném be! Azok erős gyógyszerek és neked most észnél kell maradnod.

Mégis mi folyik itt? Most már igazán meghűlt az ereimben a vér és lassan letettem a pirulákat.

– Jó kislány! – nyugtázta a mozdulatomat majd folytatta. – Hol vannak a ruháid?

Úgy vezettem oda, mintha minimum a kivégző osztag felé mennénk, egy kevés időt rászánt, hogy átnézze majd ezután kiválasztott valami ruhát. De minek? Éjszaka közepe van, nem akarok sehová menni, maximum aludni de mondjuk most azt sem bírnék, mert a fura viselkedése miatt az adrenalinom az egekben szökött. Akár én is ihattam volna kávét, pont ugyan így érezném magam, nem lenne különbség. Éberségem és a szirénáim figyelmeztettek, hogy jobban járok ha inkább csak teszem, amit parancsol. Utasított, hogy vegyem fel azt, amit a kezében tartott, egy farmert és egy garbót majd a cipőmet. 

Ilyen visszafogottan sem öltöztetett még, ami már igazán kiborított.