7 nap és 7 hét | 18+

6. nap / 6

Leszedtem az asztalt, elpakoltam a maradékot és elkészültem a tálcával. A pultnak dőlve vártam, hogy szóljon ha mehetek.

Tommyt a radiátorhoz bilincselte és ahogy elsiettem mellette, csak annyit mondott.

– 5 percetek van.

Bementem és megint arcon csapott a valóság.

– Megengedte, hogy beszéljünk pár szót de nem érhetünk egymáshoz. 5 percünk van. – daráltam le és remegő kézzel tettem le a tálcát. – Hogy vagy Tommy?

– Jól. Minden príma. Nálad? – kérdezte és aggódva végigmért. Hihetetlen, hogy rosszabb helyzetben van mégis felőlem érdeklődik.

– Nálam is. – leültem és a hideg csempének támasztottam a hátam. – Hozhatok valamit amitől komfortosabban érezhetnéd magad?

– Nem, max egy váltás ruha de miattam ne aggódj. Csak magaddal törődj! Ha tudsz menekülj és vissza se nézz.

Bólogattam majd elsírtam magam.

– Annyira sajnálom Kicsim, az én hibám ez az egész, és... és csinált velem dolgokat... – az arcomat a tenyerembe temettem, ahogy zokogtam. – Megtudsz bocsájtani nekem? 

– Ne mondj butaságokat Haney! Nem a te hibád és soha nem tudnék Rád haragudni semmiért. Inkább nekem bocsáss meg! Csináltam pár iszonyat nagy hülyeséget és most nézd meg, most még megvédeni sem tudtalak... – ideges lett és megrántotta a bilincsét. Válasza hallatán próbáltam összeszedni magam és közben a szemeimet törölgettem.

– Jajj, persze, hogy megbocsátok, a régi dolgokért meg már régen megtettem. – válaszoltam és ezen elmosolyodtam egy kicsit. Pár pillanatig néztük egymást és talán most mindketten csak a szép percekre emlékeztünk.

Csibészes mosolyát rám villantotta és felém tátogta, hogy „szeretlek" aztán válaszul letátogtam neki, hogy „én is szeretlek" majd hangosan folytattam.

– Vicky keresett... – mondtam neki biztatóan és rámosolyogtam.

Tommynak ettől az infótól sokkal jobb lett a színe és bólintott.

– Tarts ki, minden rendben lesz!

– Te is! – mondtam és John ebben a pillanatba köhintett egyet. Ránéztem és tudtam mit akar. Összeszedtem a koszos edényeket és miközben mentem ki, még ránéztem Tommyra, aki búcsúzásként annyit mondott.

– Köszönök mindent!

Egy hatalmas mosolyt küldtem felé és őszinte vidámsággal az arcomon távoztam.

A pulthoz értem letettem a tálcákat és kitört belőlem a sírás. Csak sírtam és nem akart elmúlni. John odajött hozzám és csak nézett. Fogalma sem volt, hogy mit kéne csinálnia vagy mondania. Felpillantottam és csak annyit mondtam neki két hüppögés között.

– Adj egy percet, mindjárt összekapom magam. – válaszul bólintott és leült tv-zni.

Mikor kisírtam magam, elmentem és hideg vízzel megmostam az arcomat. Felnéztem a tükörre és szembe tudtam volna köpni magam. Ki kell valamit találnom sürgősen! Megtöröltem magam és visszaültem mellé. Végig rajtam tartotta a szemét de nem szólt hozzám. A maradék időt agyalással töltöttem de semmi sem jutott az eszembe és már csak Vickybe bíztam, hogy tényleg rám rúgja az ajtót és jól jövünk ki belőle. Mindig ez van... Én egyedül semmit sem vagyok képes elintézni, mindig másoktól várom a csodát. Talán, ezért sem váltam el és talán, ezért is mentem hozzá, mert Tommy támaszt nyújtott és minden problémámat megoldotta helyettem. Milyen ember vagyok én? Gyenge. Egy gyenge ember vagyok! Semmire sem vagyok jó... John felállt és nyújtotta felém a kezét. De! Egy valamire mégis csak jó vagyok. Végignéztem rajta és beletettem a kezébe a kezemet, majd felrántott és felkapott az erős karjaiba. Átöleltem a nyakát és így vitt be az ágyig. Levetkőztünk, bebujtunk a paplan alá, és már tettem is az ágy sarkához a karomat. Odabilincselt és szorosan átölelt. Megfogtam azt a kezét, ami a hasamon pihent és így aludtunk el.