7 nap és 7 hét | 18+

7. nap / 4

Elrohantam a köntösömért a hálószobába és a függöny résein keresztül megláttam, ahogy Vicky a teraszon áll és halálra vált fejjel néz valamit a kezében, majd körbetekint és sietve távozik. Bassza meg! Nehogy rájöjjön valamire! Nyugalmat erőltettem magamra és az ajtóhoz futottam. John már ott várt, a kését a derekához, az övébe csúsztatta és az ajtó mögé állt. 

Kulccsal kinyitotta és amikor a kilincshez értem megfogta a csuklómat. Értem, egy percre sem fog elengedni, nehogy kirohanjak... persze, mert ő még nem tudja, amit én már igen, hogy már nem szöknék meg! Már nem akarom, hogy megmentsenek! Vele akarok maradni!

Pont annyira nyitottam ki az ajtót, hogy rendesen látszódjak és néztem Vickyt, aki közelített felém vagyis hát, a kertkapu felé. Csak erre lehet kimenni az utcára.

– Na helló. – néztem rá.

– Mi történt? – kérdezte Vicky a szokásos stílusában és láttam rajta, hogy kicsit meg is könnyebbült az ábrázatomtól. – Hol a fenébe voltál?

– Aludtam de tudom, hogy neked ez nem sokat számít...

– Bemehetek? – kérdezte ahogy felém lépett egyet és közben éreztem, ahogy John megszorítja a csuklómat.

– Nem! – néztem rá ijedten és határozottan, amitől megállt. Szerencsére nem jött túl közel... – Most nem jó. Mit akarsz? Nem érted, hogy írok? – kezdtem el bántóan mondani, hátha feladja és lelép. Látszott, hogy elbizonytalanodik de nem mozdult.

– Csak elvagy tűnve. Tommy merre?

– Dolgozik.

– De hát itt van a kocsija. – nézett el a távolba és lépett egyet a kapu irányába. Gondolom Tommy arra parkolt le az autójával. Vicky jobban megnézett engem de nem jött közelebb. – És mi van a nyakaddal? – kérdezte most már vádlóan. Ösztönösen a kezemre pillantottam majd sóhajtottam egyet, bekönnyezett szemekkel.

– Jólvan, elmondom, pedig baszottul nem akartam. Tommy megint lebukott, összevesztünk és végül kidobtam. A kurvája jött érte és elment. Ennyi. De most egyedül akarok lenni! Légyszíves menj el és ne gyere vissza. Majd hívlak ha már akarok erről beszélni. Szia! – és hátrébb léptem, John meg becsukta az ajtót és rá is zárta. Álltam, néztem a csukott ajtót és elkezdtek potyogni a könnyeim. Bementem a konyhába és neki dőltem a pultnak. John pedig feszülten ült le a kanapéra. Vajon meggyőztem? Jól adtam elő neki? Elhitte? A torkomban dobogott a szívem. Remélem nem jön vissza többet és békén hagy. Már kezdtem megnyugodni, amikor fura pittyegést kezdtem el hallani. Mi ez? Ránéztem Johnra és elfehéredett egy pillanatra, aztán előkapott a táskájából egy telefonszerűséget és csak annyit mondott teljesen nyugodt hangon.

– Kihívta Rád a rendőröket.

Hogy micsoda? Teljesen lesokkolódtam és lenéztem a bilincseimre. Akkor ma vége lesz? Ezek lekerülnek rólam? Istenem. De akkor ráemeltem a tekintettem és ő engem nézett szomorúan. Nem látom őt többet? Azt nem akarom! Belém nyilallt egy rossz érzés... Nem akarom elveszíteni! Érzem, hogy fülig beleszerettem és most pedig vége van. Fájdalmasan nézett engem, a kése után nyúlt és elindult a fürdő felé.

Megijedtem, hogy mit akar most tenni és utána rohantam. Még épp elkaptam a karját, mielőtt benyitott volna.

– Mit akarsz csinálni, John? – kérdeztem és az érintésemtől kirázta a hideg.

– Maradj kint! Ezt nem tudod megakadályozni és nem a te hibád! Érted? Nem a TE hibád! – mondta és belépett az ajtón, aztán maga után bezárta. Dörömböltem és kérleltem, hogy ne csinálja! A hangoktól, ami bentről szűrődtek ki, hányingerem lett és zihálni kezdtem. Halálra rémülten hátráltam és csak hátráltam. A lábaim megremegtek, már nem bírtak megtartani és a kanapé szélére rogytam. Itt lenne az alkalom, hogy fussak és meneküljek de a lábaim nem engedelmeskednek nekem. Itt halok meg, most és nem később.