7 nap és 7 hét | 18+

1. hét / 5

 Hosszú másodpercekig lélegzetvisszafojtva reménykedtem, hogy bárki legyen is az, nem fog bírni a zárakkal és inkább csalódottan lelép de ez a reményem abban a pillanatban foszlott szerte, ahogy az ajtó halkan kinyílt.

A telefonom a hálószobában a töltőn pihent, azt esélyem sem lett volna elérni, főleg úgy, hogy meg sem bírtam moccanni, a rám nehezedő ólom nehéz félelemtől. Az előszobában visszhangzó lépések ütemes hangjaira, egyre szaporábban kapkodtam a levegőt, így kezdett visszatérni az agyműködésem a friss oxigén hatására. Eszembe jutott a spray, ami mellettem valahol, az iratok alatt hevert...

Sötétben csak a tv fénye világított meg, lábaimat felhúzva, azokat szorosan átölelve szobor szerűen ültem, amikor a sötét alak a szobába lépett, majd megtorpant.

Remegő lelkemmel lassan odafordítottam a fejem, és mintha szellemet láttam volna, úgy meresztettem rá szemeimet, amit ő nyugodtan viszonzott. Látványától levert a víz, de mélyen legbelül meg is könnyebbültem, hogy Ő tört rám, és nem valami idegen.

– Mit akarsz itt, John? – kérdeztem még mindig tágra nyílt szemmel, amire gondolkodás nélkül érkezett is a válasz.

– Téged! – vonta meg a vállát lazán, miközben felém kezdett sétálni és ahogy egyre közelebb ért, úgy kezdtem el hiperventillálni.

– Ne gyere közelebb! – szólítottam fel élesen de a hangom nem volt olyan magabiztos mint vártam.

– Nem lepődtél meg túlságosan, hogy élek... – mondta megjátszott csalódottsággal és nem volt szándékában megállni.

Tagadóan megráztam a fejem és közben legördült az első könnycseppem. Ezernyi érzés buggyant fel bennem, már attól, hogy egy szobában vagyunk. Rettegek Tőle de közben a látványa melegséggel tölt el, távol akartam lenni tőle, mégis a közelségére vágytam és érzem, a szerelmet iránta de a mindent elsöprő dühöt, most jobban érzem. Igen, hihetetlenül dühös vagyok rá, mert eljátszotta a halálát és azért is, amit Tommyval tett. Ezek után, még van képe ide jönni?

Ahogy teljes életnagyságban elém lépett, felpattantam és a paprika-sprayt felé irányítottam de egy gyors mozdulattal kiütötte a kezemből, mielőtt használni tudtam volna. Válaszul a teljes erőmből megütöttem az öklömmel, miközben azt kiabáltam, hogy „Megölted!"

Sajnos, nem tudtam neki ezzel nagy fájdalmat okozni, rezzenéstelen arccal eltűrte, majd ahogy elborult aggyal emeltem a kezem egy erősebb ütésre, azt a mozdulatomat könnyedén úgy állította meg, hogy nagy lendülettel ledöntött padlóra, a puha szőnyegre. Csípőmön ült és a kezemet még mind fogta. Minden erőmmel szabadulni akartam de Ő felém hajolva, csak figyelte a vergődésemet.

– Ezt most megérdemeltem... – mondta elgondolkozva, és a döbbenettől rögtön abbahagytam az ellenkezés. – De nem rám kéne, hogy dühös legyél...

– Hanem magamra? – vágtam a szavába indulatosan és azt hittem, hogy eltaláltam de ő csak megcsóválta a fejét.

– Ne üss meg még egyszer és akkor én sem foglak bántani...

– De-de te megütöttél akkor! Hogy tehetted? – gurultam újra dühbe és bár teljesen jogosnak éreztem ezt a felvetést, mélyen legbelül tudtam, hogy borzalmasan nevetséges, amit mondtam.

– Azért érdemeltem meg a mostanit. – mondta és pillantásában volt valami, amit nem értettem.

Tehetetlenségemben és gyengeségemben nyüszítettem fel egy pillanatra. Nem! Nem akarok sírni. Nem vagyok gyenge! Fújtam egyet és nyugodtságot próbáltam magamra erőltetni. Nem vagyok gyenge és tehetetlen!

– Megnyugodtam. Engedj el! – suttogtam neki undokul.

– A helyzet az; hogy nem akarlak elengedni... – suttogott már ő is, mivel addigra olyan közel volt az arca, az én arcomhoz, hogy felesleges lett volna ennél hangosabban mondania. A tekintete mohon pásztázta, a szabad kezével pedig végigsimította a bőrömet majd az alsó ajkamat is. Pulzusom nyugodt maradt mert tudtam, hogy nem fog megcsókolni. Soha nem fog újra megcsókolni.