7 nap és 7 hét | 18+

7. nap / 6

A kórházban tértem magamhoz és rögtön mindenki izgatott lett. A nyelés fájt, az arcom fájt és a szívem is baszottul fájt. Az agyam, pedig nem bírta felfogni, hogy mi történt. Kedvesek voltak az ápolónők de nem tudtak semmit sem mondani arról, hogy mi történt, hogy kerültem ide és hol van John? Végül az orvosom és egy Nyomozó jött be hozzám.

A Doki végigvette a sérüléseimet és azoknak a kezeléseit is, majd átadta a Nyomozónak a szót. Tapintatosan közölte velem azt, amit már úgyis tudtam. Thomas Scott, a férjem, meghalt. Csak néztem magam elé és nem váltott ki semmi reakciót belőlem ez a hír. Egyszerűen nem bírom ezt felfogni.

Látta, hogy most még semmi értelme nem lenne kikérdeznie mert annyira sokkos állapotban voltam. Pedig ha megkérdezi, lehet, hogy elmondtam volna mindent, a kínzásokat, az erőszakot, mindent! Végül csak annyit nyögtem ki, hogy leszúrtam Őt és a Nyomozó, ezen nem lepődött meg, csak bólogatott. Vártam, hogy azt mondja majd, hogy megtalálták John testét és a kés még mindig kiállt belőle de nem mondta.

Beszélt arról, hogy a helyszínelés még folyik és a nyomozás elindult és később tud több információt adni a Tettesről.

– Értem, de mi történt Vele? – kérdeztem és közben megremegtem mint a kocsonya.

– Valószínűleg meghalt. – válaszolta és ettől teljesen magamhoz tértem.

– Ezt hogy érti? Meghalt vagy nem halt meg? – gyomrom teljesen összerándult, ahogy feltettem a kérdést.

– A testét ugyan nem találták meg de nagyon sok vér volt a helyszínen. – bele lapozott a jegyzettömbjébe és átnézte. – A kanapétól, ahol Önt megtalálták, egy szabálytalan vonalba a házon keresztül, végig a teraszon, át az erdőn, a folyóig tartott a nyom. Ott belemehetett a vízbe de elveszthette az eszméletét és elvihette a sodrás. Nyugodjon meg! A Tettes, ha nem fulladt meg, akkor a vérveszteségbe halt bele. A szakértők is ki fogják mondani, hogy halott. Nem kell idegeskednie! Biztonságban van! – mondta és megnyugtatóan rám mosolygott. Megígérte, hogy másnap is felkeres majd és felveszi a vallomásomat, tájékoztatni fog mindenről. Elköszönt és ahogy kiment, Vicky rohant be.

– Hannah! Annyira aggódtam!

– Vicky! – kiáltottam fel és megkönnyebbültem, amikor megláttam. Végre egy ismerős arc.

– Istenem! Rögtön tudtam, hogy nagy gáz van, amikor megtaláltam a gyűrűdet és megláttam a nyakadat! Annyira sajnálom Hannah! Biztos borzasztó volt!

Ahogy ezt így kimondta bevillantak a dolgok, levert a víz és elkezdtem sírni. Odaült mellém az ágyra és átkarolt erősen. Megfogtam a kezét és amikor meglátta a csuklómat, ami tiszta foltos volt a sok szorítástól, felszisszent.

– Megölném, ha itt állna előttem... – suttogta nekem.

– Már megöltem... – válaszoltam és csak egyre jobban sírtam. – Már nincs, már nincs többé... – zokogtam és Vicky csak szorított.

Hogy tehettem? Megöltem Őt, pedig szerelmes vagyok belé! Az én hibám, hogy ez történt! Úgy fáj! Bár itt lenne velem és Ő szorítana magához!

Egyre jobban belelovaltam magam és nem bírtam abbahagyni a sírást. Vicky szólt a nővérnek és beadott egy kis nyugtatót, majd magamra hagytak, hogy kialudjam magam. Rémálmaim voltak és csak őt láttam mindenhol. Álmomban is éreztem az arcomon, a keze hideg érintését és a számon a forró ajkait.

Még éjszaka volt, amikor felébredtem és kómásan lassan felültem. Veszettül szomjas voltam és automatikusan, még csukott szemmel az éjjeliszekrény felé nyúltam. Elvettem a poharat, ami oda volt készítve és ahogy az első korty lecsúszott, azzal a lendülettel majdnem visszaköptem az egészet mert a jól megszokott citromos vizem volt benne. Meredten néztem a kezemben lévő plexi mérőpoharamra és nem értettem semmit. Mégis, hogy került ez ide?