7 nap és 7 hét | 18+

2. nap / 5

 A szeme sarkából rám sandított és látta, hogy milyen komolyan is mondtam neki ezt. Lefagyott és úgy, mint a számítógépek, amikor újra indulnak, bólintott és egy pillanat alatt, már teljesen más arcát láttam. Ez annyira hideg és érzelemmentes volt de nem fenyegető, inkább csak szomorú. Felém fordult de nem mondott semmit.

– Köszönöm. –  és a hagyma felé néztem. Persze, egy könnycseppje sem volt a hagymától és innentől nem játszotta meg magát.

Mikor készen lettem leültünk ebédelni és észre sem vettem de ettem, majd eszembe jutott, hogy itt a remek alkalom és talán kiszedhetnék belőle pár infót. Megköszörültem a torkom.

– Kérdezhetek?

Bólintott.

– Hány éves korodban lettél szociopata?

– Tíz. – válaszolta hidegen.

– Apádnak mi volt a baja?

– Pszichopata volt.

Megcsóváltam a fejem.

– Azt tudom, hogy mit vagy képes érezni és mit nem de egy dolgot nem tudok. Képes vagy szeretni?

Kérdően nézett rám.

– Pszichiáter diplomád is van?

– Nincs. – mosolyogtam. – De író vagyok és amikor anyagot gyűjtök, egy csomó szarságot olvasok a neten.

– Miért írsz? – kérdezte kíváncsian.

– Hogy elmeneküljek a valóság elől... – meredtem a távolba. – és mert imádok írni! – egy őszinte mosoly jelent meg a számon.

Két perc csend következett.

– Szóval képes vagy rá?

Elhúzta a száját, gondolom nem akar rá válaszolni de nem hagyom annyiba.

– Azt gondolom, hogy nem. Képes vagyok a reakciókat leutánozni de szeretettet érezni nem tudok.

– Ez nagyon szomorú. – mondtam és most már értem azt a kifejezést, hogy „lelketlen gyilkos."

– Arra is csak régről emlékszem...

Késztetésem volt, hogy együtt érzően a kezéhez érjek de nem ment. Felálltam és a tányérokkal együtt elsétáltam a mosogatóig. Rendet tettem és néha rápillantottam, néztem ahogy ül a kanapén. Ezekben a percekben teljesen normálisnak tűnt. Leültem mellé és nem telt el sok idő, mire megint az ölembe hajtotta a fejét és így nézte tovább a tv-t. Egy darabig karba tettem a kezem de észrevettem, hogy elaludt és talán itt az alkalom, hogy rávegyem magam, hogy önszántamból hozzáérjek. Talán akkor nem fogok ennyire undorodni az érintésétől. Vettem pár mély levegőt de még így is a kezem remegett, amikor felé nyúltam. Többször neki indultam de mindig visszavettem a kezem. Nem bírtam rávenni magam. Nem tudom mennyi idő telt el és hányszor gondoltam végig, hogy milyen gyerekkora lehetett és mennyit szenvedett mire ideáig jutott, amikor végre a kezem tovább ért és rátettem egy pillanatra a hajára. Lassan kisimítottam a homlokából egy tincset, aztán elvettem az ujjaimat. Döbbenten tapasztaltam, hogy milyen puha a haja és ez a kis mozdulat milyen érzéseket keltett bennem. Nem akartam semmit sem érezni, úgyhogy azt hiszem mára ennyi pont elég is volt de a kezem még sokáig remegett.

Picivel később felébredt és már 6 óra is elmúlt. Vacsorázott, én meg csak ittam a vizemet. Mikor végzett és hátra dőlt már kíváncsian figyelt engem. Tudta. Hát persze, hogy tudta.

– Talán akarsz valamit kérdezni?

– Igen! Bevihetek neki enni? – már ezt is kissé megalázónak éreztem, hogy kuncsorognom kell, hogy a férjemnek ételt vigyek. Istenem.

– Tudod, hogy adnod kell nekem valamit cserébe... – és kéjesen vigyorgott.

– Mit akarsz Tőlem? – sóhajtottam.

– Természetesen azt, hogy leszopj!

Egyszerre nyílt hatalmasra a szemem és fordult fel a gyomrom. Talán Tommy ma nem fog enni... Csak dermedten ültem és nem tudtam megszólalni.