7 nap és 7 hét | 18+

1. hét / 2

– Jó napot! David Cooper nyomozó vagyok! Hogy érzi magát Mrs. Scott?

– Azt hiszem... jól, köszönöm. – válaszoltam de ettől a megszólítástól, egészen biztosan nem voltam az, így gyorsan kijavítottam. – Már nem Mrs.!

– Igaza van Ms. Scott. Elnézést... – kezdett szabadkozni, amivel csak rontott a helyzeten. Igaz, nem szándékosan de ezzel beledörgölte a valóságot az arcomba. Kellemesebb érzés lett volna, ha sóval hinti be a nyílt sebemet.

– Uhh, ez rosszabbul hangzik, mint az előző... Lehetne, hogy tegeződünk? És akkor nincs ilyen probléma. – kérdeztem a magamra erőltetett nyugalommal, egy félszeg mosoly kíséretében.

– Hát, végül is lehet róla szó... – vakarta meg a homlokát elgondolkodva, majd elővette a jegyzettömbjét, lapozott párat majd komolyan rám nézett.

– A nyomozás fejleményeivel akartam tájékoztatni... azaz akarlak, elnézést... uh, szóval, a kereső csapat talált egy testet a folyóban. Egyezést mutattak a tesztek, közel száz százalék, hogy a vér, amit a tetthelyen találtunk a holttesttől származik. Így, minden bizonnyal megtaláltuk az Elkövetőt.

Megremegett a szám és idegességemben elkezdtem piszkálni a hajam. Összecsavartan az egyik  oldalra dobtam, amitől a másik vállam teljesen szabad lett. David várt, hogy mondjak valamit, vagy csak időt adott, hogy feldolgozzam a hallottakat de aztán folytatta.

 – Tehát, nem kell azonosítanod a testet és az ügyet hivatalosan lezártnak tekintjük. A nyomozást beszüntették, én már csak amolyan fél hivatalosan vagyok itt... Mert a tájékoztatást, levélben fogja megküldeni a körzeti rendőrkapitányság... – itt az egyik lábáról áthelyezte a testsúlyát a másikra. – De... gondoltam... minél hamarabb tudni akarod.

Ez a kedves gesztus melegséggel öntötte el a lelkemet de Johnnal kapcsolatos vegyes érzéseim kavarogtak bennem, ami miatt megszólalni sem bírtam. Döbbenetesen biztosra mondta, hogy meghalt, amit egyszerűen nem akarok elhinni. Lehet, hogy tényleg megöltem és csak valami téveszmém volt a pohárral és a citromos vízzel? Talán üldözési mániám lett? Lehet, hogy az nem is az én poharam, csak hasonlít az otthonira? Talán csak reménykedni akartam, hogy mégsem vagyok gyilkos és mégsem halt meg? Úgy látszik, Tommy után, John is miattam halt meg...

Istenem John! Bár lett volna még egy kis időnk... Mire ráeszméltem, hogy szeretlek, pont akkor lett vége... Ha még egy picit együtt maradunk, tudom, hogy máshogy is alakulhatott volna. Igen! Biztosan megtudtál volna változni értem! Nem lehet, hogy tévedek! Éreztem valamit felőled és még mindig érzem a csókod az ajkaimon. 

– Ez jó hír... – szólaltam meg és hogy örömöt színleljek, rámosolyogtam, amitől egy pillanatra az arcizmomba nyilallt a fájdalom. Felszisszentem és elfordulva a kezemet az arcomra tettem. David aggódva lépett felém egyet.

– Tudok valamiben segíteni?

– Nem! Jól vagyok... csak már el akarom felejteni az egészet. – halt el a hangom és a fáradtság, mázsás súlyként borult rám.

– Megértem. Khm, akkor én nem is zavarnék tovább... – mondta és lépett felém még egyet. – De előtte azért ezt átadnám, hogy ha esetleg később, bármi kérdésed lenne... – szabadkozott és előhúzta a névjegyét a kabátja zsebéből.

– Köszönöm David! – néztem le a kis kártyára, miután átadta és rögtön kiszúrtam, hogy a privát mobilszáma is rajta van.

Válaszul megköszörülte a torkát majd kedvesen elköszönt és sietve távozott.