7 nap és 7 hét | 18+

1. hét / 10

Már a kabátomat húztam, amikor John feltűnésmentesen zsebre tette a régi telomat, ami eddig a pillanatig töltődött az éjjeliszekrényemen és ezt sem tudtam hová tenni. A rengeteg fel nem tett kérdés kezdett szétfeszíteni belülről és éreztem, hogy sürgősen szóra kell bírnom. Legalább is meg kell próbálnom.

Már a kilincsen volt a keze és nyitotta volna az ajtót, amikor finoman megfogtam a másik kezét, megállítván őt a mozdulata közepén.

– John! Kérlek! Mondd el, hogy hová megyünk! – kértem és léptem felé egy picit, hátha a közelségem hatni fog rá.

Erre csak megrázta a fejét de a szeme kissé megenyhült.

– Akkor, írhatok egy sms-t Vickynek, hogy elmentem? – próbálkoztam mással és még egy picit közelítettem.

Erre is nemleges választ kaptam, mire a könnyeim némán megindultak, én pedig már majdnem teljesen hozzásimultam, így elég volt suttogva folytatnom.

– John, most... el fogsz rabolni?

– Igen. – mondta pár másodperces hezitálás után és megszorította a kezemet. – És jól jegyezd meg, hogy soha ne sikíts! – nézett rám sötéten, amitől hangosan feltört belőlem a sírás. – Érted? Bármit is csináljon veled, ne sikíts! – hevesen bólogatni kezdtem, hogy értettem de ettől csak egyre dühösebb lett. Miért mondja ezt nekem? Miért csinálja ezt? Miért nem maradunk itt, csak ketten? Talán elrontottam valamit? – Ne sírj! – parancsolt rám indulatosan és durván a falnak lökött. – Annyira unalmas vagy már ezzel a sírással! Igen, meguntalak! Végeztem veled... ha szerencséd van, a mai nap után, nem látsz újra. Ha pedig nincs, hát, akkor azt majd meglátod... – sóhajtott egyet. – És ne szólj hozzám többet!

Minden erőmmel próbáltam visszatartani a sírást de ahogy és amiket mondott, azok nem segítettek a helyzetemen.

– De... de, ezt nem értem, John! Mit csináltam?

– Mondtam, hogy ne szólj hozzám! – mordult rám és a csuklómat megragadva elkezdett kirángatni a lakásból, végig a folyóson, le a lépcsőn. Annyira erősen fogott, hogy többször felszisszentem és szabadulni akartam a szorításából de nem ment és bármit mondtam neki, a válasza mindig ugyanaz volt, hogy „ne szólj hozzám".

Lent az utcán a betegesen tiszta fekete szedán várt és konkrétan belökött a hátsó ülésre, aztán Ő is beült mellém. A sofőr élvezettel nézte, ahogy elfehéredve pánikolok, majd beindította az autót és elhajtott a kihalt utcán.

– Késtél! Settimo nem fog örülni... – szólt hátra Johnak, aki épp marha csúnyán nézett engem.

– Vedd fel ezt! – utasított és az ölembe dobott egy sálszerűséget. Komolyan azt akarja, hogy kössem be a saját szememet? 

Még ezek után is csak reménykedve bámultam vissza és semmit sem értettem de John most pont olyannak tűnt mint első nap. Határozottan nem tűnt jó ötletnek, se visszaszólni, se akadékoskodni. Tényleg jobb ha inkább azt csinálom amit mond, aztán majd komolyabban megijedni, akkor is ráérek ha kiderül, hogy mi folyik itt. Így felkötöttem a szememre és innentől már nem láttam semmit.

Órákig ültünk a síri csöndben és minél több idő telt el, annál inkább lettem még idegesebb. Remegő térdekkel doboltam a talpammal az autó padlóján, majd egyszer csak a keze a combomra nehezedett de nem erővel, hanem talán csak megnyugtatásom végett. Ezen megütköztem egy másodpercre. Nem számítottam tőle az előbbi után, se együttérző érintésre, se semmire, bár titkon reménykedem, hogy John velem lesz, bármi is történjék majd ezután. 

John felé emeltem az arcom, mintha a szemébe tudnék nézni és a szám szólásra nyílt de akkor eszembe jutott, hogy miket mondott nekem utoljára és az visszarántott a valóságba. Még egy percig ott tartotta a kezét, majd lassan elvette, mire egy aprót megráztam a fejem. Bassza meg, annyira hülye vagyok, hogy reménykedem! A valóság csupán az, hogy biztos csak azért csinálta, mert idegesítettem...