The Baby-Sitters Club [Steve Harrington Fanfiction] - A KÖVETKEZŐ ÉVADRA VÁRVA

5. fejezet: Hagyomány

*Amanda szemszöge*

Bőven elmúlt fél hét, mikor hangos csikorgással megállt a ház előtt a bordó BMW. Rettentő ideges voltam már, ugyanis nem erről volt szó, mikor délután megengedtem Dustin-nak, hogy csavarogjon a barátaival. Ha Claudia néni telefonál, és ő nem lesz itt, akkor elszabadul a pokol.
Mielőtt Dustin beért volna a házba, én az ajtóhoz rohantam, és szinte kitéptem a helyéről, mikor kinyitottam. Mérgesen bámultam a befelé szaladó fiúra, és csak még dühösebb lettem, mikor megláttam a mögötte haladó fiút. Steve a zsebébe dugott kézzel sétált a ház felé, és mikor meglátott, gúnyos mosoly húzódott az arcára. Én viszont átláttam a szitán. Tudtam, hogy valószínűleg arra készül, hogy visszavágjon a délutáni miatt. Ezért megpróbáltam a lehető legkevesebb érzelmet kimutatni az irányába.

- Dustin Henderson! - tettem csípőre a kezeimet, és Steve helyett inkább az unokaöcsémre koncentráltam - Ugye tudod, hogy mindjárt hét óra. Bajba akarod sodorni magadat és engem is?

- Bocsi. - motyogta, mikor megállt előttem.

- Azt mondtad, hogy hatkor indulsz haza. - folytattam, továbbra sem foglalkozva Steve-vel, aki idő közben utolérte Dustin-t - Bárhogy is számolok, ha tízzel jöttök idáig, akkor is már régen itthon kellett volna lenned. És abban biztos vagyok, hogy nem tízzel jöttetek, mert már azt hallani lehetetr, mikor az utca végén bevettétek a kanyart. Nem adtad át a reggeli üzenetet a sofőrödnek? - néztem negédes mosollyal Steve felé - Örülnék neki, ha nem száguldoznál, mikor az unokaöcsém melletted ül.

- Nagyonis biztonságosan vezetek. - prüszkölt fel a fiú, és láttam rajta, hogy felháborodott, bármennyire is titkolni próbálta.

- Hát... - szólalt meg halkan Dustin, és a fiú felé nézett.

- Hé! - kiáltott fel Steve, és megsuhintotta Dustin fejét - Vigyázz, mert a végén mehetsz minden reggel biciklivel iskolába.

- Talán jobb is lenne. - jegyeztem meg halkan, mire mindkét fiú rám kapta a tekintetét - Gyere be, Dustin! Anyád mindjárt hívni fog. Utána pedig vacsora, amit persze melegíthetek újra a késésed miatt. - álltam félre az útból, és beengedtem a fiút. Csakhogy utána egyből belépett a házba Steve is, mintha bárki is hívta volna. - Már elnézést, de hova mész? - hangom szinte hisztérikusnak hatott.

- Minden pénteken itt vacsorázok. - nézett rám úgy, mintha valami őrültséget kérdeztem volna.

- Ez igaz! - helyeselt Dustin is - Pedig őszintén bevallom, nem akartalak összeereszteni titeket. De ez már hagyománnyá vált nálunk, így nem mondhattam le.

- Nem lehetne ezt a hagyományt felfüggeszteni addig, amíg nem jön vissza az anyád? - kérlelve néztem az unokaöcsémre.

- Bocsi. - rántotta meg a vállát - A hagyomány az hagyomány.

- Ezt nem hiszem el. - morogtam az orrom alatt, és becsaptam a bejárati ajtót.

*Steve szemszöge*

A hagyomány az hagyomány. Pontosan ez volt az a mondat, amit nem is olyan régen mondtam Dustin-nak. A kis szaros ugyanis megpróbált lebeszélni arról, hogy elmenjek a szokásos vacsorára hozzájuk. Egy ideje minden péntek este náluk lógtam. Mrs. Henderson imádott engem, én pedig imádtam a főztjét. Ez a mai nap pedig pont kapóra jött, hogy közelebbről szemügyre vegyem a város legújabb lakóját, és talán alkalmam is adódik majd arra, hogy visszavágjak neki a délutáni dolog miatt.

Mikor odaértünk a házhoz, a lány egyből megjelent az ajtóban, és csípőre tett kézzel bámult Dustin-ra. Aztán mikor észrevett engem, valószínűleg még dühösebb lett, de megpróbálta nem kimutatni. Csak akkor látszott rajta, hogy mennyire a pokolra kíván engem, mikor Dustin-nal bejelentettük neki, hogy én is velük fogok vacsorázni. Ez pedig nekem már bőven elég ahhoz, hogy jobban érezzem magam a délutáni dolog után.

- Dustin, menj és moss kezet! - kérte a lány, majd rám pillantott - Ha az asztalhoz akarsz ülni, akkor te is.

- Értettem! - mosolyogtam rá, mire ő csak megforgatta a szemeit, és hátat fordított. Ekkor engedtem meg magamnak, hogy kicsit jobban szemügyre vegyem. Nem sokkal lehetett alacsonyabb nálam, a barna, hullámos haja a háta közepéig ért, és inkább neveztem volna kicsit teltebbnek, mint vékonynak. Mármint, nem is telt... Inkább csak formás.

- Hé! - éreztem meg hirtelen egy ütést az oldalamban.

- Mi van? - szakítottam el a tekintetemet a lány hátáról, és Dustin felé néztem - Mit csapkodsz?

- Ne bámuld így! - suttogta.

- Nem bámultam.

- Persze. Majdnem kiestek a szemeid.

- Csak, hogy megnyugodj, ez alatt a kis idő alatt is rájöttem arra, hogy az unokatestvéred bolond. Egyáltalán nem szép, semmi különleges nincs benne, és a közelébe sincs azoknak a lányoknak, akik nekem bejönnek. - hajoltam hozzá közelebb, és összehúzott szemekkel néztünk egymásra.

- Hát persze, hogy nincs. - sziszegte vissza - Nancy-n kívül mindig az agyatlanokat szedted fel. Manny túl okos lenne neked, és igenis szép. Sokkal szebb, mint az összes eddigi csajod együttvéve.

- Jól van, kis szaros. - böktem meg a mellkasát - Húzzál kezet mosni, mielőtt tényleg seggbe rúglak.

Ezután hátat fordított nekem, és az orra alatt motyogva a fürdőszoba felé ment. Én újra a konyha felé néztem, ahol a lány még mindig ugyan ott állt, ahol pár perce, de most már felém fordulva. Mikor a szemébe néztem, azonnal elfordította a fejét. Nem szólt semmit, nem láttam semmit az arcán, viszont abban biztos voltam, hogy hallotta minden egyes szavamat, amiket róla mondtam. Nem akartam, hogy meghallja, igazából nem is gondoltam róla ilyeneket, csak Dustin-t akartam leállítani. A kis szaros teljesen kifordult magából, mióta ez a lány megérkezett Hawkins-ba. Eddig én voltam neki az "atyaúristen", most viszont foggal-körömmel védelmezi ezt a lány. Képes még velem is összeveszni miatta.

Bementem a konyhába, ahol a lány éppen két tányérat rakott az asztalra. Úgy tett, mintha észre sem venne engem. Hiába néztem rá, ő felém sem fordult. Hiába kellett volna elégtételt éreznem amiatt, mert megbántottam, inkább kezdett lelkiismeret-furdalásom lenni. Lehet, hogy kicsit bunkó voltam. De ő is az volt velem. Végülis ő kezdte. Másfelől pedig miért is érdekelné, hogy miket gondolok róla. Valoszínűleg ki nem állhat engem.

Dustin szúrós tekintettel vágtatott be a konyhába, és kettőnk közt járatta a szemeit. Éppen meg akart szólalni, mikor megcsörrent a telefon.

- Felveszem! - szólalt meg a lány, és a telefonért nyúlt - Haló! Szia, Claudia néni. - hangja egyből kedvesebb lett, és olyan mosolyra húzta a száját, amitől összeugrott a gyomrom. A franca... Tényleg nem volt csúnya, és sokkal jobban állt neki a mosoly, mint a morcos arc. - Igen, Dustin nagyon jól viselkedik, szerintem jól megleszünk. - pillantott a már mellettem ülő fiúra, és még szélesebbre húzódott a mosolya - Persze, itt van. Adom! - mondta, majd miután elbúcsúzott Mrs. Henderson-tól, Dustin felé nyújtotta a telefont. A fiú felkelt mellőlem, és átvette tőle a kagylót.

Mikor a lány ellépett mellette, lekapta a fejéről a sapkát, másik kezével pedig megborzolta a haját. Dustin felkacagott, amit én tátott szájjal néztem. Soha, senkinek nem engedte meg, hogy a sapkájához, és a hajához nyúljon. Ez a csaj viszont úgy viselkedhetett vele, ahogy kedve tartotta. Az arcán még mindig ott ragyogott a mosoly, de persze amint felém fordult, egyből visszaváltott azzá az érzéketlen jégkirálynővé, aki percekkel korábban is volt. Engem pedig rohadtul idegesített, hogy úgy tett, mintha ott sem lennék. Még az is jobb érzés volt, mikor délután kiosztott, vagy mikor leszúrt, hogy miért vezetek úgy, ahogy. Az pedig még jobban idegesített, hogy nem értettem, miért foglalkoztat ez az egész. Aztán azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy az egész csak Dustin miatt van. Mert neki fontos a lány, nekem pedig fontos ez a kis szaros.