The Baby-Sitters Club [Steve Harrington Fanfiction] - A KÖVETKEZŐ ÉVADRA VÁRVA

77. fejezet: Most jön még csak a java

*Amanda szemszöge*

Hawkins-ban tényleg elszabadult a pokol. Ezt pedig csak akkor láttuk igazán, mikor eltelt három nap, és még mindig hatalmas felfordulás volt. Ahelyett, hogy rendeződni látszódott volna a helyzet, csak még bonyolultabb lett minden. A várost ellepték a riporterek és újságírók, a tévében nem volt másról szó, csak a földrengésről, az áldozatokról és azokról, akiket még mindig nem találtak meg. Eddie-t is keresték, ugyanis valamilyen ostoba és őrült módon egyesek, akik szerint Hawkins el van átkozva, őt okolták amiatt, ami történt.

Egy napja Claudia néni is hazaért, és kisebb kihallgatást tartott nekünk arról, hogy mi történt. Egy szerencsém volt, mégpedig az, hogy hálás volt azért, amiért Dustin-nak nem esett baja. Mikor szóba jött, hogy szeretnék maradni, nem ellenkezett, inkább furcsának találta, hogy nem menekülök innen hanyatt-homlok. Aztán mikor Dustin benyögte neki, hogy milyen jóba lettem Steve-vel, egyből értette, hogy miért akarok maradni. Elmondása szerint pedig, ő nagyon bírta Steve-et, na nem mintha beleszólhatna abba, hogy kivel járok.

Steve... Minden napomat vele töltöttem. Az első éjjeleken nálunk aludt, egyedül tegnap ment haza, mikor Claudia néni hazajött. Örültem volna, ha marad tegnap is, de nem akarta kihúzni a gyufát a nénikémnél.
Ezek alatt az éjszakák alatt persze semmi nem történt azon kívül, hogy ölelkezve aludtunk el. Steve igazán figyelmes volt, és minden mozdulatomat leste, segített mindenben, a zuhanyzást leszámítva, amit nem engedtem neki. Pedig ő többször is hangsúlyozta, hogy szívesen megfürdetne.

A sebeim szerencsére elég szépen javultak, minden nap cseréltem a kötéseket. Annyival könnyebb volt a dolgom, hogy már nem volt akkora fájdalmam, mint első nap.

Reggeli után Dustin-ért és értem Steve jött. A kocsiban ült Robin is, aki szintén egyből kipattant, hogy segítsen nekünk bepakolni a dobozokat a csomagtartóba. Claudia nénivel még tegnap este összeszedtünk pár dolgot, amire itthon nem volt szükség, és amit el tudtunk adományozni. Ugyanis miután Hawkins-ban kinyíltak a kapuk, rengeteg ember veszítette el az otthonát, és vele együtt minden vagyonát. A legapróbb dolgok is számítottak tehát.

A csomagtartóhoz lépve egyből megpillantottam Steve és Robin dobozát, és mellettük a szögecses baseballütőt. Magamban megmosolyogtam, hogy tényleg mindig magánál tartja, de nem hívtam fel rá a figyelmet.

Miután bepakoltunk, a Wheeler házhoz vezetett az utunk. Ott találkoztunk Nancy-vel, akinek szintén egy csomó dolga volt, amit el akart adományozni. Ezeket is betuszkoltuk az autóba, és éppen indulni akartunk, mikor megjelent a ház előtt egy pizzás furgon. Mindenki legnagyobb meglepetésére ismerős arcok szálltak ki a járműből. Mike, Will, Jonathan. Aztán ott volt még egy hosszú hajú fiú, akiről kiderült, hogy Jonathan haverja. Végül pedig végre megismerhettem a híres Tizenegyet is.

*****

A banda nagy összeborulása után Steve, Dustin, Robin és én, a dobozokkal megpakolt kocsival az iskolába mentünk. Itt volt kialakítva egy tábor azoknak, akik elveszítették az otthonukat, és itt gyűjtötték az adományokat is.
Miután leadtuk a dobozokat, szerettünk volna maradni és segíteni. Robin-t beosztották szendvicseket csinálni, Dustin vizet osztott, Steve és én pedig a ruhák rendszerezésénél kaptunk helyet.

- Steve... - nevettem fel, mikor láttam, hogy összekeveri a ruhákat - Az egy kislány ruha. Ne a fiúkhoz tedd!

- Miért? Tök menő! - nézegette a rózsaszín ruhácskát.

- Igen. Egy kislánynak, nem pedig egy fiúnak. Főleg a "Született hercegnő" felirattal az elején. - nevettem tovább, miközben elvettem tőle a ruhát - Tuti, hogy a mi gyerekeinket nem öltöztetheted majd egyedül. - viccelődtem, de mikor nem szólt rá semmit, muszáj volt felé néznem. Az arcomat bámulta mosolyogva.

- Biztos vagy te ebben? Sok időbe tellik felöltöztetni hat gyereket. - motyogta az orra alatt, és próbált tök komoly lenni. Mikor újra ránéztem angyali mosolyt villantott, én pedig szemeimet megforgatva elfordultam tőle. Nem messze tőlünk szorgoskodott Robin, akit egyből kiszúrtam. A könyökemmel megbökdöstem Steve oldalát, és a lány felé mutattam. Mindketten mosolyogva néztük, ahogy Robin a mellette álló Vickie-vel beszélgetett. Láttam a lány arcán a boldogságot, és örültem, hogy meg tudott szólalni, és nem menekült el fülét-farkát behúzva.
Steve egy puszit nyomott a hajamba, majd újra a ruháknak szentelte a figyelmét. Én ellenőriztem Dustin, ahogy szinte minden egyes percben tettem. Igaz, hogy mióta megtörtént a katasztrófa, senki szóba sem hozta azt, hogy ismerte Eddie-t, de nem akartam, hogy valami fanatikus idióta esetleg letámadja. Mikor megtaláltam a tömegben, éppen egy idősebb férfival beszélt.

- Ő ki? - kérdeztem Steve-et.

- Eddie nagybátyja. - húzta el a száját ahogy válaszolt.

- Mindjárt jövök. - leraktam a kezemben tartott ruhát, és bicegve odasétáltam Dustin-hoz. Addigra ő és a férfi már egy padon ültek, Dustin arcáról potyogtak a könnyek, és a férfi is sírt.

- Eddie egy hős volt. - hallottam az unokaöcsém szavait, mire a férfi keservesen felzokogott. A látványtól, és attól, hogy újra eszembe jutott Eddie, elszorult a torkom és könny gyűlt a szemembe. Miután a férfi otthagyta Dustin-t, leültem mellé, és szó nélkül magamhoz húztam. Szörnyű érzés volt így látni őt, de tudtam, hogy mennyire hiányzik neki Eddie. Nekem is nagyon hiányzott.

Egy kis idő után, és miután sikerült megnyugodnia, Dustin visszament vizet osztani, én pedig a falhoz léptem, ahol rengeteg ember fotója volt kiragasztva. Azoké, akiket még mindig nem találtak meg a katasztrófa után. Éppen egy kislány fotóját néztem, mikor mellém lépett valaki, és egy filctollal a kezében, gúnyos mosollyal az arcán keresett valamit. Kíváncsian figyeltem, hogy mit fog csinálni. A fiú nagyjából velem egykorú lehetett, és a suli kosárcsapatának kabátját viselte. Gyanús volt a tekintete, mikor megtalálta, amit keresett. Ahogy felemelte a kezét, a tekintetem a falra vándorolt. Ott Eddie képe volt.

- Mit csinálsz? - rivalltam rá, a kelleténél talán hangosabban.

- Semmi közöd hozzá. - mordult rám, majd újra a tábla felé nézett - Emiatt a szörnyszülött miatt van minden. Megérdemli, hogy kidekoráljam a képét. Legalább ezt, ha már élőben nem tudom.

- Fejezd be! - léptem közelebb, de ő csak nevetve ellökte a kezemet - Nem hallod? Fejezd be! - ismételtem magam.

- Tényleg! - szólalt meg mögöttem a jól ismert hang, és habár nem néztem hátra, egyből nyugodtabb lettem - Fejezd be, oké? Nem hallottad a hölgyet? - Steve hangja nem volt mérges, de a hangsúly, amit használt, mégis tekintélyt parancsolt. A fiú összeszorított szájjal nézett rá, majd az orra alatt motyogva, otthagyott minket. Én a táblához léptem, levettem róla Eddie képét, és összehajtva a zsebembe dugtam. Legalább a fotóját megvédem, ha őt magát nem sikerült.

Steve mosolyogva nézett rám, majd magához húzott, és hosszan megcsókolt. Akár hányszor ezt csinálta, a pillangók őrült verdesésbe kezdtek a gyomromban. A hajába túrtam, úgy húztam még közelebb magamhoz. Belemosolygott a csókunkba, aminek ezután sajnos vége is lett. Ugyanis a teremben hirtelen mintha megfagyott volna a levegő, és a zsivaj helyét halk suttogás vette át. Mikor elváltunk egymástól, furcsállva néztünk körbe. Az emberek szinte egyszerre indultak el a terem egyik végébe, ahol az ablakok voltak. Ahogy egyre többen lettek, a suttogást izgatott duruzsolás váltotta fel. Steve-vel kézenfogva indultunk meg a tömeg felé, és előreverekedtük magunkat az ablakokhoz. Robin már ott állt, és ijedten fordult felénk. Az arcáról leolvastam, hogy baj van.

Tényleg baj volt. Odakint egyre sötétebb lett, fekete felhők takarták el az eget. A körülöttünk lévők azt találgatták, hogy odakint hó szállingózik-e az égből, de mi tudtuk, hogy nem az. Ugyanis odakint az a fullasztó hamuszerű valami esett, ami odaát, a Hellyel lefelében is. Egyre erősebben szorítottam Steve kezét, miközben az ég egyre sötétebb lett. Aztán mikor megláttam az első vörös villámot a felhők közt, akkor már tudtam.
Tudtam, hogy még csak most jön a java.

FOLYTATJUK....