The Baby-Sitters Club [Steve Harrington Fanfiction] - A KÖVETKEZŐ ÉVADRA VÁRVA

36. fejezet: Halasztás

*Amanda szemszöge*

Úgy markoltam a kormányt, hogy az ujjaim teljesen kifehéredtek. Ideges voltam, és hiába ígértem meg magamnak, hogy nem viselkedek majd máshogy, egyszerűen nem tudtam félretenni a tegnap történteket.

- Szóval? - szólaltam meg, mikor mindketten beültünk a kocsiba. Mindenképpen én akartam megkezdeni a társalgást, mielőtt Steve olyan témát hoz fel, amiről nem akarok beszélni. - Merre induljak? Nem tudom, hogy hol laksz.

- Öhm... Nem hiszem, hogy haza akarok menni. - bökte ki egy kis gondolkodás után.

- Nem? - nyíltak hatalmasra a szemeim - Akkor mégis hová szeretnél menni?

- Bemegyek dolgozni. - rántotta meg a vállát.

- Pihenned kell még egy pár napig. - figyelmeztettem.

- Nem kell. - intett - Már jól vagyok.

- Az előbb még azt mondtad, hogy kába vagy. - kezdett gyanús lenni a dolog.

- Igen. De nem akarok otthon lenni egyedül. - húzta el a száját.

- Arra megy ki ez az egész, hogy mondjam azt, gyere el hozzánk? - nevettem fel a próbálkozásán.

- Dehogy. - fújtatott felháborodva.

- Steve... - húztam fel kérdőn a szemöldökömet.

- Jól van. - sóhajtott mélyet - Örülnék neki, ha veled lehetnék. Nem akarok hazamenni az üres házba, ahol egész nap csak unatkoznék.

- Pihenned kellene.

- Tudom. De majd pihenek veled. - mosolygott, majd a hajába túrt. Pedig tudta nagyon jól, hogy nálam ez a csáberő nem jön be. Legalábbis ezt mondtam neki, mert a francba... Nagyonis bejön. - Gyere el te hozzám akkor, ha nem akarsz nálatok lenni.

- Hazaviszlek, oké? - ajánlottam.

- Oké. - mondta kissé talán szomorúan.

- Egy kicsit bemegyek beszélgetni, de aztán mennem kell Dustin-ért és Robin-ért a suliba.

- Oké. - erre az ötletre már felcsillant a szeme, majd láttam, hogy a kezem után nyúlt, de én úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, és inkább gyorsan megfogtam a sebváltót.

- Merre? - kérdeztem újra az irányt, amire most megkaptam a választ is.

*****

Az út, habár nem volt hosszú, mégis végtelennek tűnt Steve házáig. Egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz. Tehát valószínűleg fogalma sincs neki, hogy miket beszélt tegnap. Most pedig azt nem tudja, hogy mit kellene mondania.

Egy csendes utcába érkeztünk meg, ahol egy hatalmas, szürke ház előtt parkoltunk le. Tényleg óriási volt az épület, és mikor bementünk, csak még jobban elámultam. Nagy terek, hófehér falak, a hátsó udvarban pedig még medence is volt.

- Nagyon szép a házatok. - mosolyogtam rá.

- Ja. Nem rossz. - rántotta meg a vállát, majd ő is körbenézett - Talán kicsit túl nagy. Főleg, ha az ember folyton egyedül van.

- Ezért vagy itthon olyan keveset? - bukott ki belőlem a kérdés, mire ő egyből rám kapta a tekintetét - Bocsi... Nem akartam ilyet mondani.

- Nem. - mosolyodott el lassan - Igen. Azért vállalok annyi műszakot. Inkább a tékában vagyok, mert ott nem vagyok egyedül.

- Értem. - húztam el a számat, majd elfordultam tőle. Nem tudtam sokáig nézni az arcát, meg azokat a kiskutya szemeket, amiket azóta meregetett rám, hogy beléptem a kórházi szobájába. Most pedig még majdnem sajnáltam is, hogy mindig egyedül érzi magát.