The Baby-Sitters Club [Steve Harrington Fanfiction] - A KÖVETKEZŐ ÉVADRA VÁRVA

74. fejezet: Esély sem volt

*Amanda szemszöge*

Dustin-nal és Eddie-vel hármasban megpróbáltuk a lakókocsit minél biztonságosabbá varázsolni. Ez pedig elég nagy feladat volt, ugyanis miközben a mi világunkban elég jó állapotban volt a hely, addig idelent sajnos egy romhalmaz lett belőle. De megtettünk minden tőlünk telhetőt, hogy áttörhetetlen legyen a denevérek számára.
Minden olyan dolgot összegyűjtöttünk a lakókocsiparkban, amire szükségünk lehet. Szétszedtük a kerítést, levágtuk róla a drótot, és minden, lehetőleg fémből készült lemezt egy kupacba hánytunk. Miután végeztünk a gyűjtögetéssel, nekiláttunk bevonni a lakókocsi oldalát. Főként az ablakokhoz kellett a védelem. Az ajtó köré pedig egy ketrechez hasonlót húztunk fel a drótkerítésből.
Nem húzhattuk sokáig az időt, mert minél előbb végzünk, a többiek annál gyorsabban kinyírhatják azt a rohadékot.
Sokáig tehát nem is bajlódtunk az építéssel szerencsére, és amint végeztünk, jeleztünk a többieknek.

- Készen vagyunk a lakókocsival. - szóltam bele a rádióba.

- Nagyon jók vagytok! - hallottam a választ, amitől vetett egy bukfencet a gyomrom. Hiába, még csak alig egy órája váltunk el egymástól, nem igazán telt el úgy perc, hogy ne gondoltam volna Steve-re. Nagyon izgultam miatta, hiszen hamarosan besétál magához, a Sátánhoz, és rettentően tartottam attól, hogy nem fog visszajönni. De a hangját hallani a rádión egy kis megnyugvással töltött el.

- Ott vagytok már? - kérdeztem elszorult torokkal.

- Még nem. De hamarosan odaérünk a játszótérhez.

- Oké. - bólintottam, habár ezt ő nem láthatta - Most mennem kell, mert még fel kell cipelnünk a cuccokat a tetőre, Eddie előadásához. Nagyon vigyázzatok, jó?

- Ti is. - hallottam a hangján, hogy mosolyog - Szeretlek.

- Én is szeretlek. - húztam mosolyra én is a számat, hiszen egyszerre volt furcsa és felemelő érzés kimondani neki, hogy mit érzek.

Bontottuk a vonalat, aztán a két fiú után mentem, akik már a lakókocsiban voltak. Eddie szobájában találtam rájuk, ahol éppen egy tükörre felakasztott gitárban gyönyörködtek. Tényleg szép volt, piros, fekete mintákkal díszítve.

- Készen álltok a világtörténelem legmetálabb koncertjére? - fordult felénk Eddie, kezében a gitárral. Én csak halkan felkuncogtam, de Dustin nem hagyta szó nélkül.

- Ez költői kérdés volt?

Eddie a hátára csapta a gitárt, aztán az ölébe vett egy kihangosítót. Nem értettem a zenéhez, meg ahhoz sem, hogy hogyan kell majd összekötni ezt a sok dologot azzal a halom kábellel, amit én cipeltem, de nem is igazán foglalkoztam vele. Csak vittem, amit kellett, és a fiúkra bíztam a dolgot.

A lakókocsi tetejéről félelmetes volt a látvány. Az ég még sötétebbnek tűnt, mint eddig, a villámok pedig vészjóslóan vöröslöttek. De az is lehet, hogy csak teljesen be voltam tojva attól, hogy mi fog következni. A fiúk villámgyoran rakták össze a felszerelést, majd miután Eddie felállt a gitárral a kezében, Dustin és én fedezékbe vonultunk, és szóltunk a többieknek, hogy készen állunk. Addigra már ők is harcra készen álltak, csak ránk vártak. Dustin bólintott Eddie-nek, majd benyomott valamit a hangfelszerelésen.

- Chrissy! Ez neked szól. - mondta Eddie, majd a húrok közé csapott.