The Baby-Sitters Club [Steve Harrington Fanfiction] - A KÖVETKEZŐ ÉVADRA VÁRVA

55. fejezet: Minden szétcsúszik

*Amanda szemszöge*

Hosszú percekig tartott, mire Max reagálni kezdett a szólongatásra. Míg nem volt magánál, nem mertünk hozzáérni, nehogy csak ártsunk vele. Transzban volt. Ugyan úgy, ahogy Eddie szerint Chrissy is. Dustin és Steve arcán ugyan azt az ijedtséget és kétségbeesést láttam, amit én magam is éreztem.

- Jól vagy? - kapott Max után Steve, amint kinyitotta a szemeit.

- Nem... Nem tudom. - felelte remegő szájjal a lány.

- Max... - guggoltam le Steve mellé, aki a széken ülő Max előtt térdelt - Neked is vannak ilyen tüneteid? Mint Chrissy-nek meg Fred-nek?

- Pár napja csupán. - emelte rám a még mindig zavaros tekintetét.

- Jól van. - sóhajtottam - Hány napja pontosan?

- Öhm... Talán öt. - gondolkodott.

- Ez fontos? - nézett rám kérdőn Steve.

- Az. - válaszolt helyettem Dustin, miközben az asztalon heverő aktákat bújta - Chrissy-nek hét napja fájt a feje, Fred-nek pedig hat.

- Az első látomás után pedig kevesebb, mint huszonnégy órával meghaltak. - tette hozzá Max - Vagyis holnap én is meghalok.

- Nem. - vágta rá dühösen Steve - Nem fogsz meghalni.

- Steve... - nézett rá szomorúan Max - Azt sem tudjuk, hogy valójában mivel állunk szemben. Csak annyi a biztos, hogy én vagyok a következő áldozata.

- Kitalálunk valamit. - erősködött Steve - Megígérem neked, hogy nem hagyjuk, hogy bántódásod essen. Oké?

- Oké. - bólintott a lány, de láttam az arcán, hogy kételkedik.

- Jól van, kölyök! - kelt fel mellőlem Steve, majd megborzolta Max haját - Hozok neked valamit enni meg inni az automatákból. - mondta, miközben lehajtott fejjel kisétált a teremből. Egy darabig vártam, aztán úgy éreztem, hogy utána kell mennem. Fogalmam sem volt, hogy merre jártam, az iskola folyosói sötétek voltak. Csak annyit tudtam, hogy Steve melyik irányba indult el, így arra mentem én is. Alig pár perc múlva, a bejárathoz közel találtam meg, és a csoki automatát bámulta. Bedobott pár érmét, a gép kattogott, de nem adott ki semmit. Steve bedühödött, és hatalmasat ütött bele.

- Hé! - szóltam rá, majd gyorsan közelebb lépkedtem - Ne szerezz még több sérülést, oké?

- Nem tudtam, hogy itt vagy. - sóhajtott halkan - Bocs.

- Semmi baj. Tudom, hogy aggódsz. Mind aggódunk. - bólintottam megértően.

- Minden szétcsúszik. Megint. - támasztotta neki a hátát az automatának - Mikor végre úgy érzem, hogy minden kezd sínen lenni, valami elszaródik a másik világ miatt. Mindig amiatt van a baj. Mert onnan átszökik valami szörny, és mert valamiért mindig valamelyik szaros kell nekik. Persze ezt nekünk és a gyerekeknek kell megoldanunk. Meg kell megint menteni a világot úgy, hogy a világ semmit sem tud róla, hogy mekkora veszélyben van. Elég fárasztó ez.

- Tudom. - húztam el a számat - Vagyis nem tudom, de elhiszem. Nem is tudom felfogni, hogy milyen nehéz lehetett nektek mindezt legyőzni és túlélni.

- Rohadt nehéz volt. Azt hittem, hogy vége van. Mind azt hittük. Erre most... - mutatott a terem irányába, ahol hagytuk a gyerekeket.

- Megteszünk mindent, hogy ne legyen baja. Ahogy te is megígérted neki.

- Megígértem. De mi van, ha nem tudom betartani? - hangja kétségbeesett lett, és a tekintetéből látni lehetett, hogy tényleg tőlem várja erre a választ. Először nem tudtam, hogy mit mondjak, ezért csak előre léptem, és magamhoz öleltem a testét. Hatalmas sóhaj szakadt fel belőle, miközben körém fonta a karjait.