The Baby-Sitters Club [Steve Harrington Fanfiction] - A KÖVETKEZŐ ÉVADRA VÁRVA

75. fejezet: Nélküle élni

*Amanda szemszöge*

Könnyek homályosították el a szememet, ahogy egyre több denevér mart belém. Éreztem, ahogy a vér csordogálni kezd a karomból, a lábamból és még számtalan testrészemből. Fájt, de ahogy tudtam, úgy harcoltam ellenük. Pedig úgy éreztem, hogy már nem kapok levegőt, szédültem és kezdtem feladni a dolgot. Láttam, hogy lassan itt lesz a vég.

Aztán hirtelen mintha vége szakadt volna. A denevérek hangja elhalt, és szinte egyszerre hullottak a földre. Zihálva vettem a levegőt, ahogy körülnéztem. Aztán egyből Eddie-hez rohantam, aki a földön feküdt.

- Eddie... - térdeltem le mellé - Eddie... - ismételgettem a nevét, és egyre jobban kétségbeestem, ahogy megvizsgáltam a sebeit. Rengeteg volt belőlük, és legtöbbnél a húsáig rágták a denevérek. A szájából vér folyt.

- Miért jöttél utánam, hercegnő? - próbált mosolygni.

- Nem hagyhattam magára a legjobb barátomat, ugye? - nevettem fel a könnyeim közt.

- Eddie... - hallottam meg hirtelen egy ordítást a távolból. A hang irányába fordulva megláttam a felénk szaladó Dustin-t. Arcán még nagyobb ijedtséget láttam, mint akkor, mikor Eddie otthagyott minket a kapunál.

- Ti Hendersonok, őrültek vagytok. - mondta Eddie, mikor Dustin lezuttyant mellém.

- Te vagy az. Miért jöttél vissza? - kérdezte könnyek közt az unokaöcsém.

- Mennyire rossz a helyzet? - Eddie próbált poénosan viselkedni.

- Kórházba kell vinnünk. - felelte Dustin, majd próbálta felhúzni a földről a fiút, de ő felordított.

- Azt hiszem, előbb rápihennék egy kicsit. - mondta fájdalmas arccal, mire Dustin elengedte.

- Oké.

- Most nem futottam el, látjátok? - erőltetett egy mosolyt az arcára, de nehezen ejtette ki a szavakat.

- Nem. - feleltem neki - Maradtál.

- Mostantól te vigyázol helyettem az elveszett báránykákra. - fordult Dustin felé, aki egyből ellenkezett.

- Nem. Majd te. Neked kell vigyázni rájuk.

- Nem, haver. Mondd, hogy vigyázni fogsz rájuk. Mondd ki!

- Jó! - csuklott el Dustin hangja - Vigyázni fogok.

- Akkor jó. Mert én hamarosan elballagok. Ez az én évem. Azt hiszem, végre eljött az én időm. Szeretlek titeket.

- Mi is téged. - próbáltam magamból kipréselni, de a torkom annyira elszorult, hogy alig kaptam levegőt. Aztán mikor Eddie torkából nem jött ki más, csak valami halk hörgés, kitört belőlem a hisztérikus sírás.

- Eddie... - szólongatta Dustin, de a fiú már nem lélegzett. Szemei fennakadtak és csak meredt a semmibe. Magamhoz húztam a keservesen zokogó Dustin-t, miután lecsuktam Eddie szemeit.

Így ültünk hosszú, óráknak tűnő perceken át. Csak akkor mozdultam meg, mikor kezdtem egyre rosszabbul lenni. Szédültem, és egyre gyengébben éreztem magam. Szaggatottan vettem a levegőt, mikor távolabb hajoltam Dustin-tól.

- Manny... - nézett végig rajtam. Szemei még mindig könnyesek voltak, de most homlokát ráncolva méregetett. - Jól vagy?

- Nem igazán tudom. - csak ennyi jött ki a számon, mielőtt elsötétedett volna minden.

*Steve szemszöge*

Miután Vecna eltűnt, nem láttuk jó ötletnek, hogy tovább maradjunk a Creel házban. Habár nem sokkal később, hogy az a rohadék kizuhant az ablakon, majd felszívódott, kinyílt egy újabb kapu a padláson, nem mentünk át rajta. A kapun, ami azért jött létre, mert Max meghalt. A gyomrom görcsbe volt, hogy nem tudtam megvédeni azok után, hogy megígértem neki. De most nem eshettem szét. Vissza kellett mennünk, hogy megnézzük mi lett a többiekkel. Mit csináltak a denevérekkel azok után, hogy elterelték őket.