The Baby-Sitters Club [Steve Harrington Fanfiction] - A KÖVETKEZŐ ÉVADRA VÁRVA

44. fejezet: Fele annyira

*Steve szemszöge*

Igazi kínokat éltem meg, mikor Amanda közelében voltam. Mindent megpróbáltam megtenni, hogy legalább egy kicsit hozzá tudjak érni. Még úgy is, ha ez csak egy véletlen érintés volt. Nagyon nehezen tudtam magam visszatartani, mikor arról beszélt, hogy nem csókolhatom meg. Pedig legszívesebben megtettem volna, de nem akartam kihúzni a gyufát nála. Nem vagyok benne biztos, hogy teljesen elfelejtette a Nancy-s dolgot. Habár ő javasolta, hogy felejtsük el, láttam a szemeiben a kételkedést, mikor arról beszéltünk, hogy miért nem marad Hawkins-ban. Tudom, hogy egyelőre nem bízik meg bennem annyira, hogy ennél közelebb engedjen magához. De nem is értem, hogy mit vártam. Hálás lehetnék azért, hogy egyáltalán szóba áll még velem.

A tévében valami teljesen ismeretlen, számomra unalmas filmet néztünk, de Amanda nagyon élvezte. Én pedig inkább őt figyeltem a film helyett. Annyira jó volt nézni, hogy boldoggá tette minden kis jelenet, és jóízűeket kacagott. Megpróbáltam nem a szájára koncentrálni, mert csak kínoztam magam vele. De nem tudtam róla levenni a szememet. Ahogy a haja fel volt kötve a feje tetejére, de még így is kuszán lógtak a vállára és az arcába a göndör fürtök. Ahogy a kötött pulcsi félrecsúszott a vállán, és kiállt a melltartója pántja. Legszívesebben végigsimítottam volna a bőrén. Biztos nagyon puha lehet. A számba harapva próbaltam visszatartani magamat, de nem ment. Felemeltem a kezemet, majd épphogy hozzáérintettem a vállához az ujjamat.

- Ajjj! - húzta mosolyra a száját, mikor felém fordult - Ez annyira édes volt. Ugye?

- Mi? - tértem hirtelen magamhoz, de nem vettem el a kezemet a válláról, és habár kissé megfeszült az érintésemtől, nem húzódott el.

- Steve... - nevetett fel - Nem is nézted a filmet?

- Nem igazán. - ismertem be, és felhúztam az ujjamat a nyakához.

- Mit csinálsz? - húzta össze a szemeit.

- Semmit. - ráztam a fejemet, mikor a haját simítottam ki az arcából. Szinte észrevétlenül ültem hozzá közelebb, és a tenyeremet a tarkójára csúsztattam. Egy pillanatra megrebbentek a szempillái, és mintha a lélegzete is elállt volna. Imádtam, hogy ennyire megzavarta a közeledésem, és rohadt jó érzés volt látni az arcán, hogy mire gondol. Nem kellett azon aggódnom, hogy ő akarja-e, mert tudtam a választ.

- Steve... - suttogta bele a számba, amitől csak még szaporább lett a pulzusom - Mit csinálsz?

- Olyan szép vagy. - mosolyodtam el, de a szemeimet le sem tudtam venni a szájáról.

- Steve... - hajtotta le a fejét hirtelen - Ne csináld, oké? Tudod, hogy mit beszéltünk meg...

- Oké. - húzódtam távolabb azonnal - Ne haragudj! Tényleg ne haragudj, csak... - nevettem fel zavartan - Itt ülsz mellettem, és nem bírom ki, hogy ne nézzek rád.

- Nem baj. - pillantott rám - Úgyis ideje lenne hazamennem.

- Még ne! - kaptam a keze után - Még maradj!

- Steve! - mosolyodott el kedvesen - Talán te ismered a legjobban Dustin-t, ugye? Te is tudod, hogy nem fog addig lefeküdni aludni, amíg haza nem érek. Holnap reggel pedig korán kel, ahogy te is. Amúgy is, neked pihenned kéne. Nem hiszem, hogy a kórházban azt javasolták volna, hogy már a héten menj dolgozni. Beverted a fejedet, agyrázkódásod volt, és ez nem játék. Pihenned kellene. - nyúlt a homlokomhoz, és elsöpörte onnan a hajamat, hogy megnézhesse a sebemet - Még mindig nagyon csúnyák a sebeid.

- Majd helyre jönnek. - rántottam meg a vállamat - Volt már ennél rosszabb is.

- Mikor a démonokat püffölted a szöges üdőddel? - nevetett fel, én pedig hirtelen nem tudtam, hogy mit reagáljak rá. Robin mondta, hogy beszéltem neki a demogorgonokról, mikor nem voltam magamnál, és említette azt is, hogy Amanda gyanúsnak találta, hogy ő és Dustin is furcsán reagáltak erre a dologra. Ezért én megpróbáltam tök lazán venni a dolgot, és nem ráparázni arra, hogy bármi olyanra rájöjjön, aminek köze van a Hellyel lefeléhez.

- Szeretek bunyózni. Néha még nyerek is. - mondtam nevetve, mire ő is elmosolyodott.

- Ha hozol sebtapaszt és fertőtlenítőt, lekezelem a sebeket, mielőtt hazamegyek. - javasolta, mire csak bólintottam, és a fürdőbe mentem a szükséges dolgokért. Igazából kicsit sem érdekelt, hogy mi van a sérülésekkel, csak azért mentem bele, hogy kicserélje a tapaszokat, mert azt akartam, hogy érjen hozzám. Jól esett, hogy valaki így törődött velem, és fontos volt neki, hogy jól legyek. És hogy ez a személy pedig pont Amanda volt, a lány, akiért teljesen odáig voltam, csak hab volt a tortán.

Óvatos volt, miközben leszedte az arcomról a sebtapaszokat, és habár eléggé fájtak, meg sem rezzentem.

- Nagyon jól bírod. - kuncogott fel, és az államat a tenyerébe vette, mialatt a másik kezével tisztogatta a sebeket - Tudom, hogy fáj.

- Dehogy. Csak mint egy méhcsípés. - húztam féloldalas mosolyra a számat.

- Hát persze. - forgatta meg a szemeit, majd a homlokom és az orrom után az államra tért át. Alsó ajkába harapva koncentrált, amitől csak még jobban felhívta a figyelmet a szájára, amiről próbáltam nem tudomást venni. De így rohadt nehéz volt nem oda nézni.

- Biztos, hogy muszáj hazamenned? - kérdeztem halkan, alig mozgatva a számat.

- Miféle kérdés ez? - nézett a szemembe.

- Örülnék neki, ha maradnál.

- Steve... - engedte el az államat, és kezeit az ölébe ejtette - Nem érted a dolgokat, ugye? Nem maradok itt veled csak azért, mert eljöttem és veled vacsoráztam. Ez nem randi volt. De ha az lett volna, akkor sem maradnék itt. Mit vársz? Hogy ágyba bújok veled? - nevettem fel kínosan - Nem egyszer mondtam már el, hogy nem olyan lány vagyok. Ha szeretnél valamit, akkor azt mutasd ki. Tudom, hogy a pasik nem szeretnek küzdeni egy lányért, mert jobb, mikor az egyből odaadja magát. De velem túl sok szar dolog történt, hogy csak úgy belemenjek ilyen dolgokba.

- Tudom. - bólintottam azonnal - Nem is úgy értettem, ne haragudj!

- Egész este csak bocsánatot kérsz. - fújta ki hosszan a levegőt - Nem kell mindenért szabadkoznod, oké?

- Oké. Tudom. Csak... Csak ez az egész olyan új nekem. Nem igazán szoktam ilyet átélni a lányokkal. Nem volt még senki... Nancy-n kívül... - tettem hozzá - Akit komolyan vettem volna. Sőt... Igazából azt sem vettem annyira komolyan, hogy ne szúrjam el. Most pedig, ennyi idő után fogalmam sincs, hogy hogyan csináljam jól.

- Miért stresszelsz rá a dolgokra? - tekerte a fejét - Add magad, és kész.

- Hát nem mindig jó, ha magamat adom. - húztam el a számat.

- Szerintem nincs semmi baj Steve Harrington-nal. - mondta lazán, és elkezdte beragasztani a sebeket az arcomon - Ha tényleg olyan, amilyennek megismertem, akkor azt kell, hogy mondjam, én bírom őt. Nagyon.

Csak mosolyra húztam a számat, és tovább bámultam az arcát. Tökéletes volt. De nem csak a külseje, hanem az egész lénye. Az a kisugárzás, ami áramlott belőle, letarolt a lábamról. A sok gáz dolog után még mindig pozitív tudott maradni. Kedves volt mindenkivel, valószínűleg azokkal is, akik tapló módon viselkedtek vele. Képes volt megbocsájtani, új esélyt adni és talán megbízni bennem egy olyan baklövés után is, amit elkövettem.
Tökéletes volt. Nem is biztos, hogy én megérdemelnék egy ilyen lányt.
De talán tényleg kedvelt legalább fele annyira, mint én őt.