The Baby-Sitters Club [Steve Harrington Fanfiction] - A KÖVETKEZŐ ÉVADRA VÁRVA

68. fejezet: Hibás

*Amanda szemszöge*

Kifulladva, de szerencsére bármilyen gond nélkül értünk oda Eddie lakókocsijához.

- Ez biztos, hogy világrekord. - lihegte kifáradva Robin - Leghosszabb, másik dimenzióban megtett táv.

A lakókocsi felé tartva észrevettem, hogy sokkal több tekergő inda van, mint bárhol máshol. Talán a kapu miatt, ami odabent van? Elég hamar meg is győződhettem az igazamról, ugyanis amint beléptünk az antón, még többet láttam belőle. De ami valójában ijesztő volt, az a plafonon lévő világító és mozgó hártya, amiből ezek az indák eredtek. A kapu ugyan olyan volt, mint a vízben lévő, amin átjutottunk ebbe a világba.

- Itt halt meg Chrissy. - mondta halkan Eddie - Mármint pontosan itt.

Arcán szomorúságot láttam, és biztos voltam benne, hogy nem szívesen volt itt a rossz emlékek miatt. Tenyeremet megnyugtatásképp a hátára simítottam, mire egy halvány mosolyt küldött felém.

- Valami van odaát. - lépkedett közelebb Robin, de Steve visszahúzta, mikor a kapu közepe elkezdett mozogni. Úgy nézett ki, mintha valami át akart volna rajta törni. Aztán mikor ez meg is történt, a frászt hozta mindannyiunkra. A kapu szája kinyílt, és mindenféle gusztustalan dolog folyt le a földre. Ijedten ugrottunk hátra, csak Steve volt az, aki lassan lépkedve közelebb sétált az átszakadt kapuhoz. Az arcáról egyik pillanatról a másikra leolvadt az ijedtség, helyét pedig hitetlenkedő mosoly vette át.

- Ilyen nincs. - mondta nevetve.

Mind a négyen megindultunk felé, és mikor megláttuk, hogy mi van a kapu túloldalán, szinte elállt a szavunk. Legalábbis nekem biztos. Odafent ott állt Dustin, Max, Lucas és Lucas kishúga, akit eddig csak egyszer láttam futólag. De nem akárhogy voltak ott. Míg mi felfelé néztünk, ő ugyan így tettek. Szó szerint fejjel lefelé voltunk egymásnak, és ezt elég durva volt így átélni.

- Basszus... Ez azért elég elszállt. - jegyezte meg Robin, miközben a kapu másik felén a gyerekek üdvrivalgásban törtek ki, mikor megláttak minket.

- Oké! - kiáltott át Steve - Valahogy ki kell innen jutnunk. Talán a lányokat felemelhetnénk, az utolsó ember meg felmászik majd valahogy.

- Miért érzem azt, hogy te lennél az utolsó ember? - prüszkölte Dustin - Ne hősködj, oké? Amúgy sem ilyen egyszerű.

- És miért nem az, okoska? - kérdezte gúnyosan Steve a szemeit forgatva.

- Mert amint átérnétek ide, a földre zuhannátok. Gondolom nem hiányzik most senkinek egy törött boka vagy váll. - felelt ugyan olyan gúnyosan a fiú - Maradjatok nyugton, van egy ötletem. - mondta, majd mind a négyen eltűntek a látótérből.

- Most már tényleg visszavehetne az arcából. - nézett ránk Steve - Nagyon nagyképű tud lenni, mikor véletlenül megold valamit.

- Véletlenül? - nevetett fel Eddie - Ez a kölyök egy zseni.

- Attól még nagy az arca. - morgott tovább Steve, miközben a túloldalon egy matrac landolt a földön.

- Azok a foltok... - mondta halkan Eddie, célozva a matracon lévő nagy pacákra - Nem tudom, hogy honnan vannak.

Halkan felkuncogtam, mialatt Dustin elkezdte kiadni az újabb okosságokat magából.

- Nem biztos, hogy úgy működik, ahogy elképzeltem, de lássuk a medvét. - mondta, majd a lyukon átdobott egy több lepedőből összekötött anyagot, amit amolyan kötélként használhattunk. De nem akármilyen kötél volt ez. Nem volt rögzítve sehová. Az egész hátborzongató volt, ugyanis az lepedők csak lógtak a levegőben, de mégsem estek le egyik oldalon sem.