A 18 éves Audrey Velaryon, Rhaenyra lánya elutazik Királyvárba, hogy tisztázzák öccse, Luke származását és anyja trónigényét. Audrey már rég látta régi barátját, Aemondot, így nem tudja mire számítson. A lány régen nagyon jóba volt a fiúval, azután...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Audrey
Szörnyen fáj a lelkem. Hiányzik Aemond közelsége, de mégis rettegek. Tudom, hogy nem bántana, csak voltam olyan szerencsétlen, hogy feltettem neki egy kellemetlen kérdést, amiről nem szívesen beszél. Ő meg is mondta, hogy nem akarja tovább húzni ezt a témát, de én mégis folytattam. Ennek pedig az lett a következménye, hogy megijesztett a hirtelen kitörésével. Mindent magamnak köszönhetek.
Ahhoz, hogy most egy kicsit sikerüljön kiüríteni a fejem, most elmegyek egyet terepre lovagolni. Ha nincs kedvem repülni, akkor általában lovagolni megyek. Repülésnél a levegőben vagyok szabad, lovaglásnál pedig a földön.
Bementem az istállóba, és csak járkáltam a boxok között. Sárkánykőn legalább volt saját lovam, itt meg azt se tudom, hogy melyiket vihetném el. Mivel én magam szerettem volna felszerelni az állatot, ezért nem kértem segítséget. Hercegnő vagyok, már csak elvihetem valamelyiket, nem? Nem kell engedélyt kérnem.
Aztán végül az almás-deres színű kancánál döntöttem. Mogyoróbarna szemei csak úgy csillogtak az ablakon beszűrődő napfényben.
Elhoztam egy nyerget, egy alátétet és egy kantárt, hogy fel tudjam szerelni. Előtte gondosan megtisztogattam, majd elkezdtem felszerelni. Közben dudorásztam, mert azt olvastam, hogy a lovak azt szeretik.
- Nem gondoltam volna, hogy egyszer itt talállak, hercegnő. - jelent meg mögöttem Ser Criston, miközben egy sárga lovat vezetett a helyére.
- Szeretek a lovakkal lenni. - helyeztem fel a lóra a nyerget. - Otthon, Sárkánykőn volt saját lovam. Szélvihar volt a neve, mert olyan gyors volt. Nagyon szomorú voltam, amikor elpusztult. - sütöttem le a szemem.
- Miért pusztult el? - kérdezte érdeklődve.
- Egy gyógyíthatatlan betegség vitte el. Már két éve. - húztam el a számat. - Azóta nincs saját lovam.
- Sajnálom, hercegnő! - mondta együttérzően Ser Criston.
- Jobb így neki, már nem szenved. - mosolyodtam el keservesen. Aztán elkészültem a felszereléssel. - Nos, ha keresnének, Ser Criston, mondja meg nekik, hogy majd jövök. - mondtam, majd felültem a nyeregbe.
- Rendben, hercegnő! - bólintott, majd mosolyogva kilovagoltam az istállóból.
Arra gondoltam, hogy vadászhatnék is valamit. Úgyhogy hoztam magammal egy íjat, meg nyilakat, hogy hátha találok valamit, amit le tudnék vadászni. Esetleg egy fácánt vagy nyulat. Nem próbáltam még állatot levadászni, de sosem késő elkezdeni.
Nem sokkal később meg is találtam az első prédát. Egy fácán. Erre rengeteg szokott lenni, szerintem senkinek nem fog feltűnni, ha én most levadászok egyet.
Lassan elővettem az íjamat, majd egy nyilat is az oldaltáskából, aztán célba vettem a kiszemelt állatot, és koncentrálva hátra húztam a nyílvesszőt. Elengedtem az ideget, de a nyíl az nem találta el a fácánt, így elszaladt.
- Hét pokol... - motyogtam magamhoz.
Miután elfogadtam azt, hogy nekem ez nem fog olyan könnyen menni, folytattam utamat. Egészen bementem az erdőbe. Legutóbb, mikor itt jártam, akkor nem egyedül voltam, Aemond is velem volt. Lehet vissza kéne fordulnom. Mi van, ha megint megtámad egy vaddisznó vagy rosszabb? Most nincs aki megvédjen.
Akárhányszor meghallottam valami hangot - legyen szó a ló patája alatt elreccsenő faágról - mindig odakaptam a fejemet. Lehet, hogy csak túlságosan félek, de az is lehet, csak én beszéltem be magamnak ezt a nagyon félek dolgot.
Amikor meghallottam egy újabb hangot. Most nem szórakozom, tényleg van valami itt rajtam kívül. Ezt még a nyugtalan lovam is be tudja bizonyítani.
- Nyugalom! - simítottam végig az állat nyakát, mire ő hangos nyerítésbe kezdett.
Egyszer csak előbújt a nyúl a bokorból. Csak volt egy kis probléma, ez kicsit sem nyúl volt. Egy vaddisznó szaladt el a ló előtt, amitől az sikeresen megijedt, felágaskodott, majd gyors vágtába iramodott.
Nem tudtam megállítani. Annyira megijedt, hogy hiába húztam vissza a kantárt, a ló rántott egyet a fején, így kitépte a kezemből azt. Próbáltam utána nyúlni, de akkor a kanca hirtelen lefékezett, így én repültem egyet előre. A hátam pedig bevertem a fa tuskóba, ami a földön hevert.
Aemond
Már órák óta keresem Audrey-t, de senki nem tud róla semmit. Reggeli óta nem láttam, úgyhogy most már kezdek aggódni érte. De az sem lehet igaz, hogy senki nem látta... Egy csomó személyzet van itt, valakinek látnia kellett.
- Anyám, nem láttad Audrey-t? - rontottam be a tárgyaló terembe, miközben nagyban folyt a gyűlés.
- Nem. - rázta meg a fejét anyám. - Miért, hol van?
- Éppen ez az, senki nem tudja! - tártam szét a karom nyugtalanul.
- Elnézést, hercegem! - szólalt meg anyám mögött Ser Criston Cole. - A hercegnő lovagolni ment. Láttam, amikor felszerelte magának Zafírt.
- Mikor? - kérdeztem sietve.
- Még délelőtt, úgy a reggeli után. - válaszolt Cole. Nagyszerű, mert már jóval délutánnál járunk. - Talán a hercegnő még nem ért vissza?
- Nem. - ráztam meg a fejem idegesen. Az ideg lassan kezd úrrá lenni rajtam, mert Audrey-nak már vissza kellett volna jönnie. - Ser Criston, szereljen fel egy lovat és elmegyünk megkeresni a hercegnőt! - utasítottam, mire ő bólintott, anyám pedig felállt a helyéről, és ide sietett hozzám.
- Én nem tartom jó ötletnek, Aemond! - fogta két keze közé az arcom. - Már kezd sötétedni.
- Meg kell találnunk Audrey-t, anyám. - fogtam meg a kezeit.
- De akkor te ne menj! Küldünk mást Ser Criston mellé.
- Nem lesz gond! - adtam egy csókot anyám homlokára, majd Ser Cristonnal elsiettünk az istálló felé.
-Ha estig nem találjuk meg, akkor visszamegyünk. - mondta Cole, mikor már a völgyben jártunk.
- Addig maradunk, amíg meg nem találjuk Audrey-t. Én vagyok a herceg, én mondom meg, mikor megyünk vissza. Most arra megyünk! - mutattam az erdő felé.
- Ketté kéne válnunk, hercegem. - adta az ötletet Cole. - Hatalmas az erdő és együtt sose találjuk meg a hercegnőt. - mondta, azzal bólintottam, ő elindult az egyik irányba, én pedig a másikba.
Rettenetesen aggódtam. Féltem, hogy valami baja esett. Sosem bocsátom meg magamnak, ha igen. Viszont egyre jobban kezd sötétedni is, remélem megtaláljuk estig.
Már az is az eszembe jutott, hogy csak megbüszkült és direkt nem jön haza, hogy aggódjak érte. Így áll bosszút, amiért megbántottam. Vagyis remélem, hogy így van és tényleg nincs baja.
