A 18 éves Audrey Velaryon, Rhaenyra lánya elutazik Királyvárba, hogy tisztázzák öccse, Luke származását és anyja trónigényét. Audrey már rég látta régi barátját, Aemondot, így nem tudja mire számítson. A lány régen nagyon jóba volt a fiúval, azután...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A fájdalom leírhatatlan volt, amit éreztem. Nem tudtam eldönteni, hogy a lelkem fáj jobban, vagy pedig az, hogy mindjárt megszülök. Amikor Aemond közölte velem, hogy Luke meghalt és beindult nálam a szülés, ő egyből segítségért szaladt. Meg is jelentek vele a bábák utána, akik segítettek egy másik ruhát felhúzni, amiben kényelmesebb lesz. Bár nem tudom, hogy ebben a helyzetben ki érzi magát kényelmesen.
Nem akartam, hogy Aemond velem legyen a szülésnél. Egyszerűen képtelen voltam ránézni ezek után. Rettenetesen fájt a lelkem, a szívem pedig szilánkosra tört. És ez, hogy világra fogom hozni a babát úgy, hogy még egyáltalán nincs itt az ideje, ez rátesz még egy lapáttal.
- Ennek nem szabadna megtörténnie, még nem elég fejlett a gyermek. - hallottam, ahogy az egyik bába és a nagymester beszélgetnek.
Össze-vissza járkáltam a szobában, hogy hátha egy kicsit csillapodik a fájdalom, de inkább egyre erősebben éreztem őket. Volt, hogy már nem bírtam tovább magamban tartani és kiabálással próbáltam enyhíteni őket.
- Hadd segítsünk, hercegnő! Ez még csak az első gyermeked lesz, ne egyedül csináld végig! - lépett oda hozzám az egyik asszony, aki megpróbált segíteni.
- Ne érj hozzám! - húzódtam el tőle. - Hagyjatok! - emeltem fel a kezem, majd az ágynak a baldachin tartó rudjába kapaszkodtam.
- Ne szóljunk a hercegnek? - kérdezték.
- Ne! Nem kell! - ráztam meg a fejem. - Au! - szorítottam össze a fogaimat.
- Kérlek, hercegnő, engedd meg, hogy segítsünk! - könyörgött nekem az asszony.
- Mondom, hagyjatok! - emeltem égnek a tekintetem. - Istenem! - kapkodtam a levegőért.
Aztán végül a lábaim feladták a szolgálatot, és összeestem a földön. Nem tudtam felkelni, bármennyire is próbáltam. Megszorítottam az ágy szélét, és erősen nyomni kezdtem. Hiába éreztem úgy, hogy menten beleszakadok, akkor is muszáj volt.
- Nyomj, hercegnő! Erősen! - siettek oda hozzám a bábák.
- Nem megy... - ráztam meg a fejem, miközben megpróbáltam mély levegőt venni.
- Dehogynem, meg tudod csinálni! - bíztattak, én pedig újból erőlködni kezdtem.
Semmi erőm nem volt már. Nagyon elfáradtam, de még sehol sincs a vége. Próbáltam nyomni, de inkább csak fájdalmas nyögések és kiabálások hagyták el a számat. Végül összeszedtem magam, és megpróbáltam mindent beleadni. Aztán mintha egy lökést éreztem volna és a fájdalom megszűnt. Nem is az, hogy megszűnt, de már nem éreztem annyira.
Kinyitottam a szemem, és levezettem a tekintetem a földre, ahol megpillantottam a halott kisbabámat. A kisbabát, aki fiú lett volna. Egy fiú... Már csak ez hiányzott... Nem elég, hogy a testvéremet elvesztettem, most még a fiamat is, akit annyira vártam.
Kezembe vettem alig kifejlett testét, majd odaszorítottam a mellkasomhoz, és csak meredtem magam elé. Közben azon gondolkodtam, hogy miért... Miért történt ez meg velem? Miért érdemeltem én ezt meg? Miért...?
Ekkor kinyitódott az ajtó, és belépett rajta Alicent. Amikor meglátott, egyből ide is sietett hozzám, és szorosan a karjaiba zárt. Nem bírtam már magamban tartani az újabb fájdalmat, így megint zokogásban törtem ki. Aztán megpillantottam Aemondot a nyitott ajtóban állva, és hallottam, hogy az ő szíve is milliónyi darabokra szakad...
Aemond
Amikor megláttam Audrey-t a földön ülve anyámmal, miközben a halott kisbabát szorongatja a kezében, a szívem tört össze darabokra. Rettenetesen hibáztattam magam érte... Én vagyok az oka, hogy Audrey-nak beindult a szülés, és így most egy újabb lélekért vagyok felelős.
Amíg Audrey szült, addig elmondtam anyámnak is, hogy megöltem Lucerys Velaryont. Amikor meghallotta, felsikoltott, és a szája elé kapta a kezét. Rendes fejmosást is kaptam érte, de megérdemeltem.
Muszáj volt eltűnnöm az ajtóból, képtelen voltam tovább ott állni és nézni őket. Bemenni pedig nem mertem, arra is képtelen lettem volna. Ott kellene lennem Audrey-val, de ő most látni sem akar, és azzal is csak jobban fájdalmat okoznék neki, amit nem akarok. Így megálltam az üres, hűvös folyosón, és a hátamat a falnak vetve ültem le a földre. A torkom elszorult, a szemem pedig elfátylasodott a könnyektől. Levettem a szemkötőmet, majd a kicsorduló könnyet letöröltem az arcomról. Aztán megpillantottam anyámat, aki leült mellém, és odaborított a mellkasára. És itt nálam teljesen eltört a mécses. Úgy zokogtam, hogy levegőt sem kaptam. A ruháját pedig úgy szorítottam, hogy a vért is kiszorítottam az ereimből.
- Tudom, miért történt ez... - bólogattam, miközben a sírás fojtogatta a torkom. - Ez a büntetésem, amiért megöltem Luke-ot...
- Az Istenek nem vernek bottal. - vette a keze közé az arcom anyám. - Egy neked fontos személytől vettél el egy fontos személyt, ezért az Istenek tőled is elvettek valamit, ami fontos neked... - simogatta meg az arcom.
- De ez Audrey-nak is ugyanolyan fájdalom, mint nekem... Őt nem kéne, hogy büntesse! - ráztam meg a fejem.
- Ezt nem te döntöd el. - rázta meg a fejét.
- Öcsém, gyere, beszélnem kell veled. - jelent meg Aegon a folyosó másik oldaláról, mire én elfordítottam a fejem, hogy ne lássa a szemem.
- Máris megyek, bátyám! - megtöröltem az arcom, és felhúztam a szemkötőmet, majd felálltam. Még egy utolsó pillantást vetettem anyámra, majd elindultan Aegon után.
- Mit hallok, mi történt? - fordult velem szembe Aegon, de én csak lehajtott fejjel álltam előtte. - Megölted Rhaenyra fiát, Aemond! Megölted a kis fattyút, erre nem hoztad el a szemét? Hogy hagyhattál ki ilyesmit? Nem ezt akartad egész életedben?
- Tessék? - emeltem fel a fejem, és összeráncolt szemöldökkel néztem a bátyámra. - A feleségem utál engem, a gyerekünket is most veszítettük el, erre ilyennel jössz elő nekem? Te nem fogod fel, hogy mit tettem?
- Örülnöd kéne, öcsém! - tárta szét a karját mosolyogva.
- Te nem hallottad, hogy mit mondtam? Audrey utál engem és soha nem bocsátja meg nekem, hogy megöltem az öccsét. - ráztam meg a fejem, és éreztem, hogy újra elszorul a torkom.
- Akkor kérj tőle bocsánatot! - vonta meg a vállát, mire azt hittem, hogy beverek neki egyet.
- Ezt nem lehet megbocsátani, Aegon! Te komolyan ekkora hülye, értetlen ember vagy? - emeltem fel a hangom. - Azt hittem, hogy végre megjött az eszed, de úgy látszik, tévedtem.
Aegon úgy csinál, mintha ez egy hétköznapi dolog lenne. Ez nem egy olyan dolog, amivel meg lehet békélni. Ezentúl mindig ott fog nyomasztani a lelkem mélyén. Sosem fogok tudni belenyugodni, esetleg csak beletörődni tudok. Azon pedig sosem fogom tudni túltenni magam, hogy elvesztettem a gyermeket, akit már most annyira szerettem, hogy azt el sem tudom mondani.
