A 18 éves Audrey Velaryon, Rhaenyra lánya elutazik Királyvárba, hogy tisztázzák öccse, Luke származását és anyja trónigényét. Audrey már rég látta régi barátját, Aemondot, így nem tudja mire számítson. A lány régen nagyon jóba volt a fiúval, azután...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Tudtam, hosszadalmas lesz az éjszaka, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire. Képtelen voltam aludni a fájdalomtól. Már egy csomó fájdalomcsillapító főzetet kaptam, de egyik sem hatott. Inkább erősebbnek éreztem a fájdalmat, nemhogy enyhült volna.
- Aemond! - riadtam fel egy újabb fájdalomra. Ez az éjszaka közepén már a negyedik ilyen, hogy felriadok.
- Itt vagyok. - ült át a székről az ágyra, majd gyengéden átölelt, hogy nekem ne fájjon. - Megint belenyilallt? - simogatta a karom.
- Most nagyon. - temettem az arcom a mellkasába. - Mikor lesz már ennek vége? - sírtam el magam.
- Ne sírj! - csitítgatott. - Kérlek, ne sírj!
- De nagyon fáj... - zokogtam egyre hangosabban.
- Bárcsak segíthetnék, de már több főzetet nem kaphatsz. - rázta meg a fejét. - Szóljak a mestereknek, hogy hátha van valami gyógynövényes kenőcs rá?
- Nem akarok kenőcsöt, az nem jó semmire! - tiltakoztam.
- De hátha van valamilyen, ami jó rá. - próbálkozott tovább a meggyőzéssel.
- Nem!
- Most jobb, ha szenvedsz? - vonta fel a szemöldökét.
- Nem akarom és kész! - mondtam határozottan.
- Jó, akkor nem. - simogatott. - Megpróbálsz elaludni?
- Maradj itt mellettem! - néztem fel az arcára.
- Nem megyek sehová. - rázta meg a fejét.
- Mesélj valamit... - hunytam be a szemem, majd egy mély levegőt vettem.
- Mit meséljek? - nevetett fel.
- Mi volt veled abban az hat évben, amit egymás nélkül töltöttünk. - javasoltam.
- Hát... - fújta ki a levegőjét. - Most kezdjem el mesélni? - kérdezte komolyan, mire én bólintottam. - Legyen akkor...
Aemond belekezdett a mesélésbe, amit kíváncsian hallgattam. Közben lágyan simogatott, ami lassan kezdett elálmosítani. Aztán szépen elnyomott az álom.
Álmaiban olyan helyeken járhat az ember, amire gondolni se merne. Régen ezért szerettem mindig aludni, mert akkor olyan helyeken járhattam, olyan dolgok történtek meg velem, ami sose fog bekövetkezni. Amikor anyámnak beszéltem az álmaimról, mindig azt mondta: Sose éld bele magad az álmaidba, Audrey, mert a végén hiú ábrándokba esel. Végül is teljesen igaza van.
♕︎♕︎♕︎
Másnap reggel Aemond ölelésében ébredtem. Felnéztem a fiú arcára, aki békésen szunyókált. Egyszerűen olyan volt, mint valami Isten, a tökéletes vonásait, ahogy megvilágította a beszűrődő napfény. Órákig el tudtam volna nézni.
- Ha nézel, akkor nem tudok aludni. - motyogta Aemond, de a szeme csukva volt.
- Nem is nézlek. - hazudtam mosolyogva. Aztán résnyire kinyitotta a szemét, hogy lássa, valóban nézem-e, így lebuktam.
- Akkor azért van nyitva a szemed, mert alszol. - nyitotta ki teljesen a szemét, majd egy kaján mosoly jelent meg az arcán.
- Ahogy mond... - szakított félbe egy éles fájdalom.
- Csak nyugalom! - simította végig a hátam.
- Muszáj felülnöm. Kérlek, segíts! - próbálkoztam, de úgy éreztem, hogy egyedül nem fog menni.
- Azért fáj, mert eddig féloldalasan feküdtél. - segített felülni, majd az ágynak a háttámlájához támasztottam a hátam.
- Ha sokáig fekszek az a baj, ha sokáig ülök az a baj... - csóváltam a fejem, miközben kényelembe helyeztem magam.
- Hozok neked reggelit, jó? - adott egy puszit a halántékomra, majd kisietett a szobából.
Ez így cseppet sem jó. Most felkelek, ha törik, ha szakad. Az, hogy állandóan fekszek és semmit sem csinálok, sosem fog meggyógyítani. Egy kis mozgás sosem árt, még akkor sem, ha belepusztulok a fájdalomba.
A lábaimat letettem az ágyról, már csak fel kéne állnom. Ahogy megpróbáltam felnyomni magam az ágyról, a hátam közepébe megint belenyilallt a fájdalom. Nem érdekel, hogy mennyire fáj, én akkor is felkelek. Azt tudni kell rólam, hogyha én a fejembe veszek valamit, akkor azt meg is csinálom. Nem adom fel! Csak még egy lökés és...
Felálltam. El sem hiszem, egyedül felálltam. Igaz megszenvedtem érte, de sikerült. A lábaimat szinte nem is érzem, teljesen elzsibbadtak. Ezért nem jó, hogy állandóan fekszek, mert eltunyulnak a végtagjaim.
- Audrey, mit csinálsz? - akadt ki Aemond, amikor benyitott a szobába. Azonnal letette a tálcát az asztalra, és odasietett hozzám. - Ülj vissza!
- Nem! - ráztam meg a fejem. - Nem fogom hagyni, hogy teljesen eltunyuljak! Szükségem van egy kis mozgásra.
- De akkor ne egyedül csináld! - dobta át a karom a vállán, hogy megtámasszon.
- Nincs szükségem segítségre! - tiltakoztam erőteljesen.
- Nem vagy még annyira jól, hogy ne kelljen segíteni.
- Úgy csinálsz, mintha valami rokkant lennék. - néztem rá, mire ő is rám nézett.
- Csak azért, mert szeretlek és féltelek! - adott egy csókot ajkaimra.
- Túlzásba viszed. - csóváltam a fejem. - Na, hol van az a reggeli? - váltottam témát, mert most már kezdtem éhes lenni. Aemond pedig kinevetett.
- Kivigyem a reggelit és az étkezőben akarsz enni vagy megeszed itt? - kérdezte.
- Ha már behoztad, akkor megeszem itt, de az ebédet már szeretném veletek tölteni. - mondtam, azzal leültem a székre.
Aemond lerakta elém az asztalra a tálcát, majd ide hozott mellém egy széket, és leült. Miközben ettem, éreztem, hogy folyton engem néz, szó szerint érzem a tekintetét az arcomon. Amikor ránéztem, elmosolyodott.
- Tessék, egyél. - nyújtottam felé a tálcát. - Én egyedül úgysem tudnám megenni, meg jobban esne, ha te is velem ennél!
- Ezt neked hoztam, Audrey! - tolta vissza nekem a tálcát.
- Az én kedvemért! - néztem rá boci szemekkel. - Eszel velem, ha szeretsz.
- Micsoda egy érzelmi zsaroló vagy! - háborodott fel hitetlenkedve, majd elvett egy villát a tálcáról. Én csak elégedetten mosolyogtam.
Szerintem Aemond nem sokat evett ebben a két napban, úgyhogy most örülök, hogy sikerült meggyőznöm őt. Én mindig is szerettem társaságban enni, olyankor mindig jó a hangulat. Főleg akkor, ha olyan személyekkel eszel, akiket szeretsz és szívesen vagy a társaságukban.
Olyan jót beszélgettünk Aemonddal közben. Amióta volt ez a balesetem, azóta nem mozdul mellőlem. Mondjuk ezt egy cseppet sem bánom, mert még jobban összehangolódunk.
Reggeli után egy kicsit kimentem a friss levegőre is. Alicent nem örült, amikor meglátta, hogy nem vagyok ágyban, de muszáj egy kicsit kiszellőztetni a fejem. Nem lehetek bezárva az egész lábadozásom alatt. Ráadásul Aemond is ott volt, szóval volt aki segítsen, ha netán nem bírtam már.
Nagyapát is meglátogattam. Szegény nagyon rossz bőrben van. Látom rajta, hogy mennyire próbál küzdeni, de a betegsége erősebb. Nem mondtam el neki, hogy balesetem volt, mert nem akartam még azzal is felizgatni őt, úgyhogy jobban láttam, ha titokban marad a dolog. Az volt a szerencsém, hogy nem vette észre a korlátozott mozgásomat.
