Elvarázsolt szív

Meglepetések napja

-Mione miről van szó? - kérdeztem az izgatott lánytól értetlenül. Fogalmam se volt, hogy mégis mit akart nekem mondani. Mi lehet ennyire fontos és életbevágó, hogy ki kellett rángatnia az étkezőből?

-Oké. Szóval még év végén mondtál valamit ami felkeltette a figyelmemet. - vágott bele a mondandójába miközben félrehúzott a folyosón. A mellettünk elhaladó diákok sietve lépkedtek a termek irányába.

-Kicsit pontosabban... - emeltem fel a szemöldökömet kérdőn, a gondolataim között kutakodva.

-Azt mondtad, hogy a Ximénez család leszármazottai uralkodnak az erők felett. Itt Angliában! - vált rémesen izgatottá a barna hajú lány, barna szemeivel sietősen olvasni kezdett a vastag könyv soraiban.

-Igen. - jutott eszembe. - Azt is mondtam, hogy én vagyok az első tűzboszorkány. - egészítettem ki.

-Így van. - helyeselt. - Ez a része igaz is a történetnek. Azonban... - emelte fel az ujját. - Úgy emlékszem Angliában évezredek óta nincsenek ilyen boszorkányok. De nem volt tiszta ez a dolog ezért elmentem a...

-A könyvtárba! - fejeztem be helyette a mondatott és kedvesen rámosolyogtam. Hermione türelmetlenül bólogatni kezdett, majd a kezembe nyomta a nehéz, poros könyvet. A lapok már sötétbarnán néztek vissza rám, kézzel írott betűk itt ott elkoptak.

Díszes rajzok fedték be a sárguló oldalak egy részét, amin nők és férfiak elegáns ruhákba táncolnak egy bálban. A szöveg értelmetlen és kacifántos volt és olyan nehezen lehetett megérteni, hogy ha lett volna időm minimum kellett volna egy 15 perc hogy értelmezzem. De nem értettem. Még nem. Vagyis...nem akartam érteni.

-Mione mi ez az egész? - ráncoltam össze a szemöldököm és felnéztem az egyre türelmetlenebb lányra.

-Az ég szerelmére Lucy! - kapta ki a kezemből a könyvet. - Itt van ezt olvasd el! - fordult vissza felém és odamutatta a könyvet.

A szemeim egyből rátaláltak a lényegre ahogy elkezdtem olvasni. Az elemi boszorkányok. Így neveznek minket, akik képesek irányítani és létrehozni egyes elemeket, tárgyakat..De nem ez volt a lényeg. Hanem az hogy elemi boszorkányok sosem éltek Angliában. És nem a Ximénez család vérvonala tartja fent. Még csak fel sem került a listára a család név...

-Valeria Dabney...- olvastam fel a nevet. Alatta kettő rémesen ismerős név is volt.

-Már érted mit akartam? - kérdezte a lány türelmetlenül. De én nem tudtam válaszolni. Ez lehetetlen hiszen Ximénez vagyok és vannak képességeim. Tűzboszorkány vagyok ez nem lehet igaz! Ellenben a kristályok... Flora Emma Dabney és Lucy Ada Dabney...És az álmaim. Ada és Emma. De mi közöm nekem ehhez az egészhez?

-Hermione ne haragudj, de ez egy nagyon régi könyv...Biztos valami tévedés történhetett. - csuktam össze a könyvet amiből erős porfelhő szállt ki.

-De Lucy! Nézd ezt itt. - kezdte el újra fellapozni a könyvet de megállítottam.

-Mennem kell. - mondtam és elfordultam tőle mielőtt mondott volna valamit. Elindultam a klubhelyiség felé.

-Az idősebb lányt elrabolták! - kiáltott utánam én pedig teljesen lefagytam. Az izmaim mintha kővé dermedtek volna, az agyam pedig majdnem felrobbant amikor megfordultam.

-Ki az idősebb? - kérdeztem pislogás nélkül.

-Lucy Ada Dabney. 4 éves korában rabolták el a szüleitől, amikor az...

-Amikor az erdőben játszott Emmával. - suttogtam, Hermione pedig kerek szemekkel nézett rám.

-Pontosan. - mondta már ő is érezve ennek az egésznek a súlyát. És ott álltunk egymástól két méterre. Nem bírtam tovább. Némán megfordultam és elmentem onnan. Ez tuti valami tévedés. Semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy bármilyen nemes valaki lennék. Itt valami egészen nagy félreértésről, hibáról van szó. És simán Lucy Ximénez vagyok.

Beérve a szobámba végigterültem az ágyon és a plafont bámultam. De nem gondolkoztam. De valaki megzavarta a pihenésem..

-Mi a faszom van már? - akadtam ki mértesen amikor a fejemre pottyant egy virágszirom. - Már megint?! - mérgelődtem amikor eszembe jutott a legutóbbi virágos incidensem. De itt most másról volt szó. Ugyanis amikor felültem észrevettem egy citromsárgán világító, tenyérnyi, lebegő gömböt a szoba közepén.

-Mi a... - döbbentem le teljesen és közelebb léptem. Az azonban elindult az ajtó felé. - Merlinre mondom ha megint valamelyik kicsi szórakozik! - kiabáltam úgy, hogy a kintiek is jól hallják de nem történt semmi. A gömb még mindig ott lebegett aztán egyszer csak kiesett belőle egy cetli.

"Gyere már!" állt a papíron. Hát ez a nap nem is lehetne rosszabb. Mi a halált akar tőlem egy lebegő gömb?

Valami azt súgta, hogy követnem kéne. Magamra húztam egy pulcsit, felkaptam a cipőmet és útnak indultam, le sem véve a szememet a gömbről. Nem tudtam hova megyek, mi lesz velem, ki akar így magához juttatni.

Sőt a mai nap után picit felelőtlenség egy ilyet csinálni. Mármint ha megáll a gömb egy torony tetején és azt mondja ugorjak le akkor tegyem meg? Végül is..Jelenleg egészen csábít ez az ötlet.

-Hova viszel engem? - kérdeztem. Vártam mikor küzdjek meg az életemért.

A gömb kivezetett az épületből. Ki egészen a külső teremig, ahol a legendás lényeket gondozzuk az esős időkben. A terem hatalmas volt és sötét de ahogy beléptem szinte elállt a lélegzetem.

A padlót friss, zöld fű borította, a mennyezet csillagos volt és körülöttem apró szentjános bogarak repkedtek. Csodálatos volt. Szinte felfoghatatlan...

A földön egy kiterített pokróc volt mellette kettő kis kosárral, én pedig tátott szájjal és heves szívveréssel csodáltam. És ott volt ő aki az egészet kitalálta...