Elvarázsolt szív

Az elkerülhetetlen

Cipők hangos kopogása hallatszott az asztalok közötti szűk folyosón. A terem elnémult és a fejem hirtelen zsongani kezdett. A szemeim rátapadtak az alakokra, akik közül egy ismerős arc bukkant fel. Azonnal tudtam, hogy ők azok...

-Köszöntsétek sok szeretettel az elemi boszorkányok királynőjét és családját! - mondta lelkesen Dumbledore. A termet megtöltötte a tapsvihar és az örömkiáltás, de én némán figyeltem őket.

-Lucy jól vagy? - kérdezte Draco de nem válaszoltam. Elől sétált a királynő. Rövid, világosbarna haja kiemelte gyönyörű kék szemeit és a bőrszínű ajkait kimerült mosolyra húzta. Csillogó, ezüst színű ruhája leért a földig, eltakarva a hangosan kopogó magassarkúját. Lélegzetelállító nő...Egyszerűen árad belőle, a királyi vér energiája. A fején pedig ott ragyogott az ezüst korona. Benne kövekkel.

Mögötte egymásba karolva két ember lépkedett. Emma szinte felismerhetetlen volt. Haja lágy hullámokban omlott le a vállára, fehér ruhája csinosan simult az alakjára és az arca csupa nyugalom volt. A lány aki a testvérének tart...

És ott volt az öltönyös férfi is. Haja gondosan hátrafésülve vette körül az arcát, de még így is látszódott a göndör fürtje. Zöld szemei szinte világítottak a félhomályban, arcán pedig láthatóak voltak a felnőtt kori ráncok. A férfi ámulattal nézett az előtte sétáló nőre és abban a nézésben benne volt a világ összes szeretete felé.

-Lucy mondj valamit. - suttogta Draco egyre idegesebben.

-Nem tudok... - feleltem. - Mi a faszt keresnek itt? - kérdezte de a hangom elnémult amikor Emma tekintete találkozott az enyémmel. A lány lassan odahajolt az apjához és suttogott neki valamit mire a férfi azonnal rám nézett. És rabul ejtett a pillantásaival..

-Pont olyan szeme van mint neked. - döbbent le Draco. - Lu mi van ha érted jöttek? - kérdezte de azt hiszem ez mindkettőnk számára egyértelmű volt. Emma beszámolt rólam és az egész család eljött idáig miattam...

-Diákok kérem csendesebben. - kiáltott Dumledore parancsoló hangon. - A királyi család okkal jött ide.

-Édes Merlin most segíts meg. - suttogtam. A szívem egyszerre ki szeretett volna ugrani a mellkasomból és úgy éreztem a világ egyre sötétebb lesz körülöttem. Nem hallottam semmit a dobogó szívemtől, csak néztük egymást a férfivel. - Ki kell mennem innen.- suttogtam.

-Mi? Lulu most nem mehetsz ki innen! - ragadta meg a karomat Draco.

-Nem kapok levegőt.. - este pánikba hirtelen és a torkomhoz kaptam. A fejem hasogatott a fájdalomtól. Képek ugrottak be, olyan képek amik nem lehetnek valósak! Mintha valami gátolna és egyre jobban fojtogatna.

-Nézz rám! - parancsolta a fiú. - Nézz rám Lucy. - szólt rám újra, mire lassan felé fordultam és átirányítottam a tekintetem a gyönyörű szemeibe.- Lélegezz! Lu lélegezz velem együtt. - mondta és mélyen beszívta a levegőt. - Mélyen Lucy. Menni fog. Fogd meg a kezem és lélegezz. -

-Jó estét kedves diákok. - szólalt meg hirtelen a királynő. Édes Merlin el fogok ájulni. A hangja olyan ismerős. Olyan ismerős de még nem hallottam. És mégis az a nő alázatosan és tisztelettel beszélt hozzánk. Hozzánk, egyszerű diákokhoz, mintha nem is lenne rangja, sem hatalmas vagyona, sem mindent elsöprő ereje.

-Elnézésüket kérem, hogy megzavarjuk a várva várt vacsorát de segítségért jöttünk ide. - mondta a nő.

-Lucy képzelődök vagy ez a nő pont olyan mint te? - bökte meg a vállam Theo, de nem válaszoltam neki. Tátott szájjal szorongattam Draco kezét. Lélegezz.

-Biztos sokan tisztában vagytok vele, hogy évekkel ezelőtt az idősebbik lányunkat erőszakkal elhurcolták a családunktól.. - még ennyi év után is elcsuklik a hangja. - De most ennyi év elteltével talán nyomta bukkantunk.

A terem újra elnémult. Feszült csend vette át a hatalmat és mindenki a másikat kezdte fürkészni. Mindenki vagy a társát méregette vagy türelmetlenül nézett a nőre.

-A lányom Emma..Itt járt jó pár héttel ezelőtt és találkozott egy lánnyal. Feltételezése szerint ő Ada, a kislányom, de nem emlékszik semmire. Érte jöttünk ma ide, hogy segítsünk neki visszaszerezni az emlékeit. - nézett végig a társaságon a nő de senki nem mozdult. Az egész testem remegni kezdett. Nem történhet ez! Ha most felállok és mégsem én vagyok az...Mindenki rólam fog beszélni.

-Ada kérlek állj fel. Tudom, hogy itt vagy. - szólalt meg Emma.

-Lucy fel kell állnod.. - suttogta Draco.

-Nem megy.. - motyogtam. - Nem megy!

-Lucy... - Draco hirtelen elnémult és Theo felé fordult. - Nott, csinálj valami felfordulást! - mondta a fiú.

-Mi? Minek? - kérdezte

-Ki kell innen vinnem Lucyt. - mondta a fiú mérgesen és a karjait körém csavarta, hogy azonnal indulni tudjunk. De késő volt, Emma megint megszólalt.

-Lucy...Lucy a mostani neved. Lucy Ximénez. - hagyták el a szavak a száját, bennem pedig leállt minden. A világom forogni kezdett, arcom lefehéredett. Emlékszik a nevemre. És most minden szempár rám szegődött. Mindenki engem nézett döbbenten.

Utálok a figyelem középpontjában lenni. Fojtogató és zavarba ejtő érzés. De most..a halál is szebb ötletnek tűnik mint ez. De vége van. Nincs menekvés.

-Miss Ximénez kérem fáradjon ide, hogy elmenjük az irodámba. - nyújtotta felém a kezét Dumbledore a porondról.

-Veled menjek? - kérdezte Draco, erősen megszorítva a kezem, hátha észhez térek.

-Kérlek... - mondtam, de mintha nem is magamat hallottam volna. Minden felfordult és én semmit nem értettem. De Draco lassan felállított és felkísért a családhoz. Ha valaki sírva megölel, elhányom magam.

-Mr. Malfoy..kérem.. - nézett rá Dumbledore de a szavába vágtam.

-Nélküle nem megyek sehova. - jelentettem ki határozottan.

-Rendben hát akkor induljunk. - mutatta az utat a férfi.

Nem mertem felnézni. Tudom, hogy mindenki engem bámult, de nem akartam látni a két szülőt. Nem bírtam volna a szemükbe nézni és nem elrohanni. Csalódást fogok nekik okozni és akkor összetörnek. És én is összetöröm magamat. De beléptünk az ismerős irodába és többé nem menekülhettem.

-Kérlek nézz rám.. - szólalt meg remegve a férfi, aki erősen szorongatta a felesége finom kezét.