Elvarázsolt szív

Az otthonom

Pár perc...Ennyi volt csupán, amíg úgy éreztem helyre állt a világ rendje...

-Ada! - tört elő a zokogás Victoriából. - Édes kislányom! - temette könnyel áztatott arcát a tenyerébe.

-Hát tényleg visszakaptunk. - szorította össze a száját apa, de a könnyei megállíthatatlanul potyogtak a szeméből. Hiába akart erős maradni, karjai felém nyúltak és egy hatalmas ölelésbe zártak. Én pedig egy pillanatig döbbenten álltam a karjai közt, majd összetörtem. Itt a családom! Az én igazi családom.

Beletemettem az arcom a bézs zakójának vállába és éreztem, hogy átitatom azt a könnyeimmel. A vállaimat rázni kezdte a sírás, miközben mélyen beszívtam az illatát. Szivar és rózsa. Pont mint régen..

-Semmi baj, Ada... - csitított. - Már itt vagyunk... - suttogta, miközben erős kezeivel a hajamat simogatta. És akkor megéreztem az anyukám kezeit körém záródni...Vékony ujjai kellemesen érintették a karomat, miközben a könnyektől csillogó arca felragyogott.

-Ada... - Emma hangja remegett...Az egész teste remegett az érzések miatt, én pedig kibontakoztam a szüleim öleléséből és ránéztem.

-Én vagyok az, húgi. - nevettem el magam a könnyeim közt. Emma hangos zokogásba tört ki és a karjaimba vetette magát.

-Úgy sajnálom! - motyogta a fülembe. - Úgy sajnálom, hogy nem segítettem aznap este! - a lány szinte fuldoklott a sírástól, én pedig zsongó fejjel simítottam végig a hátát.

-Nem a te hibád Emma. - mondtam és hátrébb hajoltam, hogy a szemébe tudjak nézni. - Te találtál meg..- suttogtam. - Te adtad vissza a családomat!

És az egész hirtelen valóságos lett. Minden emlékem, minden érzéseim irántuk visszajött. Mintha az eddigi énem nem is létezett volna! Mintha minden nevetésemért bűntudatot kellene éreznem, hisz ők éveken át szenvedtek amíg én..boldogabb voltam mint valaha...

-Annyi mindent be kell pótolnunk! - mosolyodott el végre a testvérem.

-Mindenre lesz időtök! Ada úgyis hazajön velünk. - szólalt meg boldogan az anyukám. De a levegő ebben a pillanatban megállt a szobában és a mosoly lehervadt az arcomról.

-Mi? - kérdeztem halkan. - Én..én nem mehetek el innen. - ráztam meg a fejem.

-Miért ne mehetnél? - zavarodott össze apám.

-Ez az otthonom! Itt vannak a barátaim, a szerelmem, a családom! - rökönyödtem meg a felismeréstől. A régi életem és a mostani szinte csatát vívott bennem és olyan volt az egész mintha ketté szakadnék.

-Ne hülyéskedj drágám! - legyintett anyám. - Már van egy családod. És az otthonod vár rád! - kerekedett el a szeme hitetlenkedve.

-De én..Én nem akarok innen elmenni. - mondtam halkan és rémülten kerestem Draco tekintetét, aki lesütött szemmel meredt maga elé. Nem hagyhat elmenni!

-Ada, mi ez az egész? - kérdezte Emma. - Miért nem akarsz velünk jönni?

-Mert...mert.. - a szavak egyszerűen nem jöttek ki a számból. Egyszerűen nem akartam elmenni és itt hagyni mindenkit aki a támaszom volt! Tudom, hogy fáj nekik, de..

Dumbledore ajtaja ekkor hatalmas hévvel kivágódott és hét ember lépett be rajta.

-Állj! - pattant fel Harry a földről és hangosan elkiáltotta magát.

-Nem vihetik el! - állt mellém Ron, leporolva foltos nadrágját.

-Lucy idetartozik! - Fred és George?! Ők meg hogy kerülnek ide?

-Ő a legjobb barátnőm és nem hagyom, hogy kiszakítsák az otthonából! - Mady éles hangon, fenyegetően mutogatva nézett a felnőttekre.

-Ha ő elmegy, nem marad semmi vidámság számunkra. - mondta Theo a lehető legkomolyabb hangon.

-Tudom, hogy a maguk lánya és csak most kapták vissza..de mi sem veszíthetjük el. - ráncolta homlokát Hermione.

-Egész idő alatt hallgatóztak? - vonta fel a szemöldökét Dumbledore, mire a hetes lesütötte a szemét.

-Freddie, Georgie? Mit kerestek ti itt? - léptem feléjük, még mindig könnyezve.

-Harry baglyot küldött, hogy bajban vagy. Hopponáltunk amint megkaptuk és elszántan küzdeni fogunk érted! - húzta ki magát George.

-Még bilincset is hoztunk, hogy magunkhoz kössünk ha kell! - rántotta elő a nadrágja zsebéből a tárgyat Fred. Hitetlenül néztem végig a barátaimon és egyszerre tört össze a szívem. Fogalmam sem volt arról, hogy ennyire fontos vagyok számukra.

-Kérem.. - szólalt meg Draco mély hangon. Lassan felemelte a fejét és ekkor megláttam a könnyeket a szemében. - Ő az egyetlen ember ezen a világon aki boldoggá tesz. Szeretem a lányukat és nem veszíthetem el!

-Adának otthon van a helye! Hogy bepótoljon mindent a családjával! - fakadt ki anyám váratlanul, elveszítve magasztos szerepét.

-Drágám...A lányunkkal elhitettek egy egész életet ami nem volt igaz. És ő ebből is kihozott valami tökéletest. - tette anyám vállaira a kezét apám. - Nem rángathatjuk el innen.

-Mivel lennénk akkor jobbak, mint az ember aki elrabolta? - kérdezte Emma, majd bátorítóan rám mosolygott.

-De...neki.. - kezdte újra anyám összeomolva. - Nem akarsz újra velünk lenni? - kérdezte csalódottan.

-Anya... - mondtam ki a szót, amibe beleborzongott a testem. - Nem erről van szó. De itt akarok tanulni. Itt akarok vizsgázni. Itt akarok maradni a barátaimmal, akik a családom voltak, amíg nem tudtam rólatok és a családom is marad örökre! - könyörögtem neki egyre jobban kétségbeesve.

-Victoria, a szünetekben nálunk lesz! - vigasztalta a férje, én pedig hevesen bólogattam. - Karácsonykor bált adunk a lányunk tiszteletére! Meghívjuk Ada második családját is! Sőt, akár egy hétig is nálunk lehetnek! - lelkesedett hirtelen a férfi az előttünk álló lehetőségekről, majd gyorsan le is állította magát. - Bocsánat, lehet ez kicsit gyors lenne neked. Csak akkor mondj igent, ha te is ezt szeretnéd.. - vonta össze a szemöldökét bizakodóan. Nekem pedig mosoly terült szét az arcomon.

-Az fantasztikus lenne.. - mondtam kedvesen.

-Egy egész hét Spanyolországban? - kiáltott Ron hitetlenkedve.

-Anyáék el sem fogják hinni! - feleltek az ikrek egyszerre, mire a társaságon végigsöpört a megkönnyebbült nevetés.

Megtaláltam a családom. A gyökereimet...De az otthonom örökké a Roxfort marad. És Draco...Mert ahol ő ott van, ott boldog vagyok én is..

-Lucy...- állított meg a szőke fiú, miután mindenkitől elköszöntünk és elindultunk az ágyunk felé. - Vagyis Ada.. - motyogta.

-Maradjon a Lucy. - mosolyodtam el, de a jókedvem azonnal leszáradt az arcomról, amikor megláttam, hogy Draco sír. - Életem, mi a baj? - odaléptem hozzá és a kezembe vetettem puha arcát.

-Azt hittem..Azt hittem elveszítelek örökre! - törtek fel belőle a könnyek és a karjaimba vetette magát. Én pedig szorosan lehunytam a szemeimet és végre nem álcáztam tovább a gondolataimat.

-Én is azt hittem.. - vallottam be neki őszintén. - De mi összetartozunk és nem megyek sehova Draco! Nélküled nem.. - mondtam halkan.

-Szeretlek.. - súgta a fülembe és szorosabban magához húzott. Ott álltunk ketten, egymásba gabalyodva és éjjeli sötétségben. Fájó szívvel, rettegve attól, hogy elveszítjük egymást...