Elvarázsolt szív

Megbánás

-Mi ez az egész? - kérdeztem a fiútól, aki egy félénk mosollyal lépett elém. A körülöttünk levő környezet frissítő illata járta be az orromat, miközben értetlenül dobogó szívvel néztem őt. 

-Kérlek csal hallgass meg mielőtt bármit is mondasz! Kérlek, Lu... - nézett rám szomorú szemekkel és megfogta a kezem. 

-Louis... - húzódtam el tőle egy kicsit. Louis fekete haja jól passzolt az arcához és a fekete inge kiemelte a szemeit és erős izomzatát. Én pedig egyre frusztráltabban, értetlenebbül néztem ahogy beletúr a hajába.

-Lu, figyelj...Tudom, hogy te meg Malfoy.. - kezdett bele a dologba de közbeszóltam. 

-Azt hiszem már nincs olyan, hogy én és Malfoy. - sütöttem le a szemeimet, de még elkaptam Louis meglepődött tekintetét.

-Értem..Nos, én azt sem tudom hol kezdjek bele. - Louis teljesen zavarba jött. Arcát elöntötte a pír és kezei folyamatosan a tarkóját simogatták, szemei erőteljesen kerülték az enyémet. - Szeretnék elmondani neked pár dolgot. És arra kérlek, hogy hallgass végig oké? - kérdezte félénken.

Én pedig nem tudom miért de leültem a pokrócra. Talán sajnáltam őt amiért ennyire félt. Vagy nem akartam, hogy a sok fáradozása után csak úgy elmenjek. Vagy érdekelt vajon mit is mondhat aki összetörte a szívemet. Az ember valaha túljut az első szerelmén?..

-Oké. - néztem fel rá és talán az én szemeimben is megjelent a félelem. Louis pedig leült mellém és beszélni kezdett. Engem pedig elöntöttek az emlékek.

Akkor ott abban az iskolában az életem pillanatok alatt fejre állt. Ott feküdtem a puha ágyban, párnák között, mellettem pedig Louis izzadt teste volt. Szerelmesen, imádattal néztem fel rá, a fiúra akivel életemben először feküdtem le és aki a csillagos eget is lehozta volna nekem. Vagyis azt hittem...

-Minden rendben Lucy? - kérdezte, végigsimítva a csupasz combomon. Egyedül egy fehér takaró fedett minket, miközben egyre álmosabb voltam.

-Igen. - mosolyogtam rá fáradt szemekkel. - Csak kicsit elfáradtam. 

-Azt nem csodálom. - nevetett kedvesen majd felkapta az alsóját. Végig a folyosón hatalmas robajt lehetett hallani, ahogy egy csorda szerű tömeg közeledett felénk. És Louis arca teljesen megváltozott. - Lucy.. - fordult felém és bármit is akart mondani már késő volt.

Az ajtó kivágódott és vagy tíz haverja futott be a szobába, videókat készítve arról, hogy magamra rántom a takarót, elfedve minden kilógó testrészemet. A fiúk pedig csak nevettek.

-Szép volt tesó. - emelte a kezét egy Elden nevű fiú, hogy lepacsizzon a barátommal.

-Mi ez az egész? - kérdeztem, de mintha már tudtam volna a választ, hiszen az arcomat forró könnyek árasztották el. Louis felém fordult. A szemei először sajnálatot tükröztek, majd a barátai felé fordult és nevetni kezdett. Én pedig semmit nem értettem. 

-Csak egy fogadás voltál kislány. Egy egyszerű fogadás, hogy milyen hamar adod be a derekad. - nézett rám Blake gúnyosan, folyamatosan az arcomat videózva. 

-Lucy hibáztam! Kurva nagyot hibáztam, de megbántam...Már akkor megbántam, amikor le sem feküdtünk.. - nyúlt újra a kezeim felé. - Én beszélni akartam velük..Utána és előtte is de.. - nem tudta hogyan fogalmazza meg azt amit én már régen tudtam.

-Fontosabb volt a hírneved mint én. - szögeztem le egyszerűen, pislogás nélkül meredve a fűre. Nem akartam sírni. Nem fogom gyengének mutatni magam és nem hagyom, hogy lássa mennyire fáj még mindig az amit tett. 

-De Lucy..Azóta is bánom..Minden egyes nap átkozom magam amiért ezt tettem veled, amiért hagytalak elmenni. Szeretlek, Lu...Azóta szeretlek amióta elkezdtünk beszélni! - emelte fel finoman az arcomat.

-Louis te..Megaláztál! Összetörtél! Kihasználtál és hagytad, hogy elmenjek az iskolából anélkül, hogy tettél volna érte! És amikor az életem kezdene helyreállni, amikor újra szeretve érzem magam, idejössz és megpróbálod tönkretenni! - néztem rá feldúltan, miközben fojtogatni kezdett a sírás. 

-Azért vagyok itt, hogy bizonyítsam mennyire megbántam! És hogy lásd mennyire szeretlek.. - mondta én pedig egyszerűen nem tudtam mit tegyek. A fiú szemeimbe hatalmas könnyek gyűltek. Pislogott egyet és egyből lefolytak. A szívem még jobban összetört. 

-Hazudtál mindenkinek amikor idejöttél! Azt mondtad többször is lefeküdtünk. - hoztam fel mérgemben ezt az esetet is. 

-Féltékeny lettem...Azt akartam, hogy a szőkével szakítsatok. - sütötte le a szemét megbánóan, engem pedig teljesen összezavart a viselkedése. Haragudni akartam rá és felpofozni. Mégis inkább együtt éreztem vele és a fájdalmával ami engem is meglepett. 

-Lou nekem gondolkodnom kell...Nem megy ez olyan gyorsan mint ahogy szeretnéd. - sóhajtottam mire a fiú halványan elmosolyodott. 

-Legalább nem utasítottál el egyből. Ez már valami. - bólintott, mire az ajkaimat elhagyta egy halk kacaj. De a szívem ugyanúgy fájt..Fogalmam sincs mit érzek iránta vagy hogy meg tudnék e neki bocsátani. De tudtam, hogy valakivel beszélnem kell a mai napról. És az a valaki az ágyamon ülve várt engem. 

-Draco! - örültem meg neki kimerülten, mire a fiú aggodalmasan pislogott felém. 

-Lucy mi történt? - kérdezte és azonnal megölelt. És amint körém záródtak izmos karjai tudtam, hogy otthon vagyok. Erre az ölelésre volt szükségem egész nap. 

-Én..én csak.. - nyöszörögtem de nem tudtam kimondani. Könnyeim forró cseppekben hulltak az arcomra, miközben kétségbeesetten néztem rá. 

-Semmi baj...sírd ki nyugodtan. - csitítgatott, folyamatosan a hátamat simogatva.