Elvarázsolt szív

Emlékek fogságában

-Lucy! - tompa kiáltás valahonnan messziről. A kétségbeesett hang hosszan visszhangzott a sötétben ahol én álltam. Igen, egyedül vagyok és akármerre nézek csak sötétséget látok.

-Hahó! - kiáltottam hangosan, remélve, hogy kapok választ és megmondják hol vagyok. De semmi. - Mi ez az egész? - kérdeztem magamtól halkan, majd felemeltem a lábaimat, hogy elinduljak kiutat keresni. De a lábam nem mozdult. Mintha sárba ragadtam volna, de az is fekete volt.

-Segítség! - kiabáltam rémülten, de tudtam, hogy semmi haszna nincsen. Lenéztem a lábamra amik egyre mélyebben voltak a fekete anyagban. - A saját fejemben vagyok? - döbbentem le egy pillanatra.

A szurok ugyanis elkezdett átalakulni. A hatalmas feketeség lassan tisztulni kezdett és átalakult. Akár egy tükör..De nem tükör volt. Átláttam egy másik oldalára.

Tátott szájjal bámultam magam alá és a térdemre rogytam. Összeráncoltam a szemöldököm és megpróbáltam átlátni a hatalmas de mégis homályos üvegen. Olyan embereket és képeket láttam elsiklani odalent amiket még soha. Egyszerre volt ismerős és ismeretlen.

-Hé. - kiáltottam hangosan. - Hogy jutok át oda? Victoria! - ijedten néztem fel, a nőt keresve pillantásaimmal. De Victoria nem volt sehol. Én viszont el voltam határolva olyan dolgoktól, amiknek a létezéséről se tudtam.

Át kell mennem oda!

És akkor elkezdtem ütni az üveget. Ökölbe szorított kézzel ütöttem a kemény anyagot, arra várva, hogy legalább egy kicsit betörjön. De csak egy apró horpadás, egy apró repedés kellene. De az üveg nem csinált semmit.

-Victoria! - kiabáltam torkom szakadtából. Azt mondta le tudja dönteni a falakat. Azt mondta segíteni fog! De nincs itt és egyedül nem tudok lejutni oda.

Csak vertem és rugdostam az üveget, miközben forró könnyen csorogtak le az arcomról. Rémesen fájt. A kezeimből vér kezdett el szivárogni, miközben a cipőm orra felszakadt az erőlködéstől. De gyenge voltam és az üveg még mindig stabilan választott el az igazságtól.

-Törj szét! - a hangom megremegett a kétségbeeséstől. - Törj már szét baszki. - kimerülten rogytam le az üvegre.

Az üvegre amit megrepesztett a hő! Ez az én fejem...És ha a saját fejembe lévő gátat akarom feltörni..Mi van ha az erőm kell hozzá? Mi van ha csak elég hőt kell generálnom és átjutok? De mi lesz, ha átjutok?

Lassan lehunytam a szemeimet és vettem egy mély levegőt...Csak képzeld el a lángokat, Lucy. Csak képzeld el! Forróság áradt végig a testemben, ahogy koncentrálni kezdtem. Fény, hő, apró lángok. Ebből indult az egész. De a lángoknak növekednie kell. Én pedig csukott szemmel álltam fel a hideg, kemény üvegről. Kitártam remegő karjaimat és éreztem, ahogy a forró levegő megcsapja az arcomat.

A tűz hatalmas lángokkal csapott fel a sötét végtelenségben, körülvéve engem és egyre instabilabbá tette az engem tartó választóvonalat. Aztán hirtelen zuhanni kezdtem a mélységbe. Némán néztem vissza oda, ahol egykor még a könnyeimet törölgetve ültem, most pedig együtt zuhantam a vastag üvegszilánkokkal, közösen az igazság felé. Ekkor pedig egy kép közepére pottyantam. De nem önmagam voltam, hanem egy izgatott kislány.

-Ada! - kiáltott Victoria nevetve. Nem Victoria, hanem anya.. - Ada drágám, hagyd azt a sárkányt! - húzott le a hátáról. Még gyerek voltam. Csupán három éves...Ma volt a születésnapom és a szüleim egy eszméletlen ajándékot hoztak nekem: egy igazi tűzsárkányt.

-De mama! - kiáltottam rá durcásan és amint letett a földre, visszaindultam az apró fekete élőlény felé, aki boldogan fújta felém a füstöt. - Látod? Velem akar lenni. - feleltem okoskodóan.

-Hagyd csak drágám. - Jött oda apa. - Nem fogja bántani! Látszik, hogy tűzboszorkány lesz belőle. - nevetett a férfi kedvesen, majd leguggolt mellém. - Tudod már mi lesz a neve, Kicsim?

-Ash. - feleltem elégedetten, látva ahogy a kis sárkány próbál tüzet csiholni magából.

Újabb kép...

-Emma, hagyd már abba! Ez csak az erdő! - nevettem rá gúnyosan. Mindig én voltam a bátrabb.

-Igen! Tele veszélyes állatokkal meg még sok mindennel! - fakadt ki idegesen, fürtjeit füle mögé tűrve.

-Reméljük nem természetboszorkány lesz belőled. - önelégülten mosolyogtam a lányra. Persze szerettem mint..Testvért? A testvérem! Emma a testvérem!

-Könnyű neked így beszélni. Anyáék már most büszkék rád. Az első tűzboszorkány...mindig csak veled hencegnek! - mondta Emma szomorúan, nekem pedig megesett rajta a szívem. Tényleg szörnyű érzés lehet ez neki. Hiszen csak pár hónappal de én vagyok az idősebb..

Aztán átestem egy borzalmas képbe.

Hideg volt és én remegtem a félelemtől. Erős karok szorítottak és kötöztek meg. A szemeim is be voltak kötve és semmi mást nem tehettem csak sírtam. Sírtam amíg egy hatalmas nagy pofont nem kaptam.

-Fogd már be! - kiáltott rám a férfi. De felismertem a hangját! Az a férfi rabolt el aki évekig az apámnak adta ki magát! De valami nem volt rendben...

-Apa! - szólalt meg egy kisfiú.. - Mi lesz most velem?- kérdezte szomorúan és a hangja elcsuklott.

-Ezt már megbeszéltük! Te most anyádnál fogsz élni egy ideig..A Nagyúr azt akarja, hogy én neveljem fel a lányt! Amikor pedig eljön az ideje, te fogod fenntartani a gátat. - közölte a férfi komor hangon.

-Ne! - kiáltottam hangosan és a szemeim szinte felpattantak.

Ott állt mindenki a szobában, rémülten nézve végig rajtam..A kezeim véresen hullottak le a testem mellé, az arcomon száraz könnyek díszelegtek. A szívem lassan úgy érezte fel kell adnia a szolgálatot, de éreztem, hogy az arcom halálosan elfehéredett.

A gát megtört én pedig mindenre emlékeztem. Minden ott volt a fejemben. A születésnapok, az ünnepségek, a nevetések, a testvéri civakodások. De az agyam úgy érezte nem tud feldolgozni ennyi információt. Semmit sem értettem! Nem értettem miért engem vittek el és nem tudom ki az a kisfiú akinek tönkretettem az életét!

-Lucy? - térdelt elém Draco és puha ujjaival felemelte a fejemet, hogy ránézzek. Egy nedves ronggyal kezdte törölgetni a sebeimet, miközben döbbenten meredtem előre.

-Mondj már valamit! - türelmetlenkedett Emma idegesen. Mindig is ilyen volt. És én emlékeztem rá..Emlékszem milyen volt kiskorunkban..Hogy mennyit veszekedtünk és hányszor kívántam bárcsak ne lenne. De mégis mindig megvédtem és segítettem neki. Esti mesét olvastam amikor nem tudott elaludni és kiálltam érte amikor bántották. Imádtam..

Ekkor pedig felemeltem a fejem és könnyekkel küszködve néztem a két felnőttre.

-Anya? Apa? - jöttek ki a szavak a számból..