Elvarázsolt szív

Titokzatos idegen

És én csak némán pislogtam. A lábaim remegtek, ahogy megpillantottam az idegent, aki kedves és kétségbeesett hangon szólított meg. Össze voltam zavarodva és a bennem levő alkoholtól még mindig nyomott volt az elmém. A bőröm csillogott a tündérportól, kezeim pedig remegtek a hidegtől. Az ujjaimmal kapaszkodtam Draco karjaiba, amik stabilan tartottak a földön.

Nem tudom miért reagáltam így hiszen ő csak egy idegen. Akit még sosem láttam. De mégis...Olyan volt mintha egy rég elveszett darabkám térne vissza hozzám. Felfoghatatlan érzések kerítettek hatalmukba és a fejem fájni kezdett.

-Ada te vagy az? - lépett felém a lány. Hosszú haja kilógott a fekete sapka alól, ruhája koszosan és vizesen simult vékony alakjára. Szemei alatt fekete karikák ültek, pont olyanok, mint Draco szeme alatt. És ahogy belenéztünk egymás szemeibe, ajkaink megremegtek.

-Ki vagy te? - kérdezte Draco halkan de fenyegetően. Teste automatikusan elém állt, hogyha bármi van megvédjen. A lány felé fordította a fejét, lassan végignézett rajta és leporolta a ruháját.

-Flora Emma Dabney. - nyújtotta a kezét a szőke felé. Hangja vékony volt. Ujjai koszosak, ápolatlanok és sérültek voltak. - Az elemek hercegnője. - fedte fel magát, szemeit összecsatolva az enyémekkel. Emma...

Ránéztem a lányra és a szívem fájdalmasan dobogott. Mintha az elveszett életem darabjai újra egyek lennének, de a másik felem..Még mindig nem tudja elhinni, hogy én vagyok az a lány akit keresnek. Még mindig nem tudom elhinni, hogy én tényleg Ada hercegnő lennék akit kiskorában raboltak el.

-Miért kellene hinnünk neked? - kérdezte Draco mérgesen és hátra nézett rám. A fiú látta a menthetetlen zavaromat és finoman megfogta a kezem, majd hátrébb tolt.

-Nem ismerlek titeket és mégis felfedtem magam. Azt hiszem ez elég ok a bizalomra. - vonta meg a vállát. Annyira ismerősek a vonásai. Annyira hasonlít rám..de mégsem. Ha én vagyok az miért nem emlékszem? Miért nem tudok semmit se?

-Az előbb Adanak szólítottál... - bújtam ki félénken Draco háta mögül.

-Én...Ne haragudj..Azt hittem te vagy a testvérem. - vallotta be őszintén és közelebb lépett hozzám. - Pont olyanok a szemeid és a vonásaid.. - suttogta szomorúan.

-Lucy mond el neki. - suttogta Draco és odébb lépett. Kezeit erősen tapasztotta a derekamra és a fejét a vállamon pihentette, miközben én felnéztem a lányra zavarodottan.

-Azt hiszem... - kezdtem bele de szünetet kellett tartanom. Ez az egész túl furcsa volt. Túl természetellenes. - Azt hiszem én vagyok a testvéred.- halt el a hangom gyengén. Emma némán bámult rám hosszú percekig. Ujjai lassan felcsúsztak az alkarjára és feltűrte az ujját.

A bőrén ott volt egy hópehely alakú pigment folt. És ahogy hozzá ért csillogni kezdett az éjszakai fényben. Hirtelen pedig bizsergést éreztem az én sebhelyemen ahogy draco megérintette az enyémet.

-Lucyé is.. - mondta a fiú döbbenten.

-Tényleg te vagy az... - suttogta a lány és könnycseppek folytak le az arcán. - Ada tényleg megtaláltalak! - a lány zokogni kezdett és elöntötték őt az érzelmei.

-De én nem emlékszem semmire! - vágtam közbe feldúltan. - Hogy lehetnék a testvéred ha semmire sem emlékszem? - kérdeztem.

-Nem emlékszel semmire? - kérdezte értetlenül.

-Ha emlékeznék akkor nem állnék itt ilyen értetlenül.. - ráztam meg a fejem.

-A varázsnak már el kellett volna múlnia... - gondolkodott hangosan. - De mi van ha.. - a lány hirtelen elnémult és tekintete megállt Draco pillantásainál.

-Mi van ha mi?! Milyen varázslat? - kiabáltam mérgesen. - Valaki mondja már el mi a fene történik!- Emma újra rám nézett és halványan mosolyogni kezdett.

-Mindig ilyenek a szemei ha mérges? - kérdezte Dracotól.

-Nem csak akkor. - fojtotta el a nevetését Draco mire hasba ütöttem.

-Örülök, hogy ilyen jól el vagytok de mostmár valaki kezdjen el beszélni! - mérgelődtem tovább.

-Erősebb vagy mint gondoltuk. - mosolyodott el Emma, de nem tartott sokáig. - Ada... vagyis Lucy. Feltételezzük, hogy az elrablód valamilyen átkot szórt az emlékeidre, amik nem engedik, hogy emlékezz a gyerekkorodra. De ennek már régen el kellett volna múlnia, ha csak nincs a közeledben...- vázolta fel a gondolatmenetét, nekem pedig leesett az állam.

-Az apám...az apám lenne a férfi aki elrabolt?! - gondolkodtam hangosan. De ő ott van az emlékeimben! Emlékszem rá ahogy játszott velem, emlékszem amikor elzavart, emlékszel amikor anyám halála miatt engem okolt! - Ennyi éven át utált egy ember aki nem is volt az apám? De akkor miért mondott le rólam, ha ő rabolt el? Ennek semmi értelme nincsen.

-El kell jönnöd velem a szüleimhez! Ők mindenben segíteni fognak! - mondta és felém lépett, de meghátráltam.

-Nem megyek. Ne haragudj, de ennek a történetnek semmi értelme nincsen. Valami félreértés az egész.- motyogtam. De mélyen legbelül féltem. Ha vannak szüleim...Mi van ha nekik sem fogok kelleni? Ha csalódást okozok?

-Ada! - kérlelt a lány.

-Kérlek ne szólíts így. - ráztam a fejem. - Sajnálom de nem én vagyok az. - néztem rá mégegyszer utoljára, majd megfogtam Draco kezét és bevezettem az épületbe.

-Miért csináltad ezt? - kérdezte értetlenül a fiú. - Miért hazudtál? Tudod, hogy te vagy az! Tudod, hogy van családod! Lucy végre válaszokat kaphatnál! - sorolta Draco, de nekem sok volt ez. Rettentően sok. Végigrángattam a folyosón egészen a szükség szobájáig. Egészen addig amíg a fiú meg nem torpant. - Mit akarsz itt? - kérdezte remegő ajkakkal, szemeiben félelem csillant.

De nekem nem volt kedvem beszélgetni. Egy erős mozdulattal belöktem az ajtón és ajkamat az ajkaira tapasztottam. Most a fiúra volt szükségem. A szeretetére, a melegségére, a biztonságára. De már itt is tudhattam, hogy ennek nem lehet itt vége..