My World On Fire (1.évad)

76. Félelem?

-Kicsim be kell mennem az irodába egy kicsit. De szóltam Leonornak és azt mondta nemsokára átugrik és itt lesz veled addig amíg nem jövök haza.-mondta Andy ahogy az öltönyébe megállt előttem.
-Minden rendben lesz. Miért érzem az izgalmat a hangodban?-álltam fel a kanapéról ahogy megigazítottam a nyakkendőjét. Kibaszott szexi volt. A fekete öltöny szívdöglesztően állt neki, az óra a csuklóján csak plusz ráadás. Miért? Mert azt hordta amit tőlem kapott. A haja mesterien beállítva ahogy bárki megmondaná az nélkül hogy tudná hogy ő a főnök. De ami a legjobban tetszett az a gyűrű az ujján. Imádtam hogy amióta vele vagyok egyetlen egyszer sem vette le egy fél pillanatra se. De én is így tettem. A kórházban értetlenkedve néztem rá és szabadultam meg tőle ahogy a szekrényre helyeztem mellettem. De mikor idehozott Andy és elmesélte az életünk megkerestem a táskám egyik eldugott szegletében és visszahúztam az ujjamra. Azóta elválaszthatatlan az ujjamtól.
-Mert nem akartalak egyedül hagyni. Veled akarok lenni.-figyeltek a szemei.
-Ugyan már.-mosolyodtam el.-A legrosszabb már megtörtént. Felesleges izgulnod.-a szemeiből láttam hogy ez az egész, az emlékeim elvesztése nem a lista elején van. Neki nem.
-Inkább maradok.-fordult az emelet felé de elkaptam a kezét.
-Ne haragudj, nem így gondoltam.-mondtam.-Viccnek szántam.
-Kicsim...
-Nem lesz baj esküszöm. Ha megnyugtat semmihez se fogok érni.
-Eve...-csengettek. Az ajtóhoz rohantam. Leonor állt a küszöbön akit én gyorsan berángattam.
-Itt van Leonor. Most már tényleg nem történhet baj.-hadartam. Sóhajtott. Hozzámlépett ahogy magához húzott. Egy puszit nyomott a homlokomra majd a szemembe nézett. Mi ez a szemeiben? Mi ez a hatalmas félelem amit látok benne? Gyengéden csókolt meg majd egy édes arcsimogatás után Leonorhoz fordult.
-Kérlek nagyon vigyázz rá.-mondta neki.-Ő az életem.
-Öcsi.-Andy azonban nem szólt a megnevezésért. Nem úgy mint a családi vacsora közbe.
-Kérlek Leonor.-Leonor is megérthette Andy félelmét. Andy mégegyszer hozzámfordult egy apró csókra.-Szeretlek.-suttogta az ajkaimnak. Majd elindult az ajtó felé.-Ne engedd ki Evet az ajtón.-jegyezte meg. Ne engedjen ki? De miért? Talán...talán fél hogy amíg ő távol van elhagynám? Az ajtó bezárult és Leonor szinte egy halk sikítással fordult felém.
-Jól láttam?!-kérdezte.
-Micsodát?-néztem értetlenkedve.
-Azt hogy megcsókolt!-ez a lelkesedés ijesztő volt. Ennyire örül nekünk?
-Talán...megfogadtam a tanácsod.-vallottam be. A kanapéhoz rángatott a karomnál fogva és maga mellé ültetett.
-Hallani akarok mindent!
-M-mindent?-jöttem zavarba.
-Mindent. Hol, hogy és mikor...?-az arcom pirosodása árulkodó jel lehetett.-Álljunk meg! Miért vagy zavarba? Hisz csak csók...ÚRISTEN!-kiabálta el magát.-Ti újra....?! Na ne! Lefeküdtetek?-hitetlenség és öröm hallatszódott a hangjában.
-M-meglehet.-vontam vállat zavaromban.
-ÚRISTEN!-kiabálta.-Mindent is hallanom kell!
-A farokmérete is érdekel?-kérdeztem nevetve.
-Mi? Fúj! Nem! Ugh...mindjárt idehányok.-kezdte az öklendezést megjátszani. Elnevettem magam.
-Karácsonykor történt. És...én kértem meg hogy csókoljon meg.-mondtam.-Na meg...a többit is.
-Te megkérted hogy...?
-Feküdjön le velem. Igen.-mondtam. Nem tudom ezelőtt milyen viszonyban voltam Leonorral de most számomra olyan volt akár a nővérem vagy a barátnőm. Bármit megosztottam volna vele.
-Ez annyira csodálatos!-hatódott meg.
-Most...ugye nem azért fogsz sírni mert lefeküdtem az öcséddel?
-Mi? Fúj! Vagyis...ez szenzációs neked de én a gondolattól is rosszul vagyok.-elnevettem magam.
-Van valami ami nagyon vonz Andyhez. Nem tudom hogy azért mert a férjem és a szívem emlékszik még ha az agyam nem is vagy...valójában már most ellopta a szívem és...
-Szerelmes vagy belé?-kérdezte hamar.
-Én....én nem tudom.-dadogtam.-Mármint én azt se tudom hogy milyen volt szeretni őt.
-Pont ilyen boldog, mosolygós, ragyogó szemű lány voltál már akkor is. És...csak megsúgom akkor már őrülten szerelmes voltál.
-Tehát szerinted...
-Nagyon is.-bólogatott.

☆☆☆

-Megjöttem.-léptem be a hideg utcáról a házba. Szállingózott a hó és rettentően hideg szél fújt. A kabátom a fogasra akasztottam majd azonnal a teret kezdtem pásztázni.-Eve?-nem láttam a nappaliban. Hova lett Leonor? Mondtam hogy maradjon Eve mellett. Lehet azért se láttam a kocsit az udvaron? Egyedül hagyta volna Evet? Ugye nem...?-pánikoltam. Azonnal a házat kezdtem átkutatni. A konyhában senki, a nappaliban senki, a földszinti szobák szintén üresek. Már ettől idegesen vert a szívem. Az emeleten elkezdtem a vendégszobákkal. Semmi. A szobánkba benyitva az ágy üres volt.-Ez nem igaz!-indultam volna az ajtón ki mikor a fürdőből hangokat hallottam. Lassan benyitva megpillantottam Evet a kádban, behunyt szemmel, fülhallgatóval a fülében dúdolászni. A mellkasomról a súly lekerült és mély levegővételekkel kezdtem megnyugtatni magam. A kád széléhez guggoltam de Eve még nem látott. Figyeltem ahogy dúdolászik és csak azt éreztem hogy napról napra jobban szeretem. Gyengéden simogattam meg az arcát mire riadtan rámnézett de a szemei hirtelen megnyugvást mutattak.
-Basszus, megijesztettél.-mondta mosolyogva ahogy a fülhallgatót kitépte a füléből.-Nem hallottam hogy jöttél.
-Te is megijesztettél mikor nem találtalak. Leonor mikor ment el?
-Egy fél órája hívták hogy Layla hányt és vigye haza.
-Miért nem hívtál fel hogy akkor jöjjek haza?-kérdeztem.
-Miért? Nehogy elszökjek?-nevetett.
-Ez a legnagyobb rémálmom.
-Nem megyek sehova. Inkább...ha őszinte akarok lenni azt vártam hogy hazaérj és csatlakozz hozzám.-fordult felém ahogy a hab itt-ott takarta a csodás testét. Kicsit megemelkedve az ajkaimért hajolt. Megcsókolt.-Vetközz és gyere.-mondta kacérkodva. Imádom. Minden porcikám imádja őt.-Mire vársz szexi Barber?
-Tudod mit mondtál mindig?
-Nem.-mondta egy mosollyal az arcán.
-Hogy szerencsére elég tágas a kád.
-Okos egy női megjegyzés. De azért én letesztelném.-nem hittem el hogy ezek mi vagyunk. Hogy szinte az életünk olyan mint volt. Majdnem olyan....

*Kérlek szavazzatok ha tetszett és iratkozzatok fel az oldalamra ❤️*