My World On Fire (1.évad)

54. Kis csoda

-Kicsim. El kell mennem valahova.-csókolgattam fel álmából Evet.
-Hova mész?-kérdezte álmosan.
-Mire felkelsz itthon leszek, rendben?-pusziltam meg újra és újra az arcát.
-Ajánlom is.-nyomta vissza az arcát a pihe-puha párnába.
-Szeretlek.
-Szeretlek.-válaszolta de a szemei már vissza is ragadtak. Csendben hagytam el a szobát ahogy azonnal Lorához mentem.
-Lora.-szólítottam.
-Igen uram?
-Szeretném ha mindenki addigra végezne a munkájával mire visszaérek. Kettesbe szeretnék lenni a menyasszonyommal utána.
-Természetesen uram.-bólintott, jelezve értette a feladatát.
-Kérlek figyeljetek Evere amíg távol vagyok, ha szüksége van valamire...
-Természetesen figyelni fogunk a kisasszonyra. Ne aggódjon uram.-Lora régóta a házamba dolgozik, megbízom benne és nyugodtabb vagyok ha tudom hogy Eve mellett van valaki.

☆☆☆

Hazaérve csomagokkal a kezembe indultam be a ház felé. A nappali felöl hallottam Evet ahogy Nalat hívja magához de láthatóan Nala most nem fogadott szót mert már előttem ül és várja a simogatást tőlem.
-Áruló.-jegyezte meg Eve ahogy figyelte a kiskedvencünk ahogy farokcsóválva ül és vár.
-Tudod hogy te vagy a kedvence.-mondtam ahogy azonnal lehajoltam és a karomba vettem a szőrgombócot.
-Nem rá célzok. Te rád.-mondta mire felkaptam a fejem.
-Rám?-lepődtem meg.
-Rád.
-Mit tettem vagy mit nem tettem?-kérdeztem ahogy Nalat a földre tettem aki szinte azonnal folytatva a játékot cipelte a kis pihe-puha ágyába. Eve elé sétáltam és vártam az okot amiért árulónak nevezett.
-Azt ígérted itt leszel mire felébredek. Már lassan fél órája fent vagyok és te még csak most értél haza.
-Ezért lettem áruló?
-Ezért.-fonta keresztbe a karját.
-Értem.-mosolyodtam el majd visszasétáltam az ajtóhoz a zacskóért amivel érkeztem.-Akkor gondolom az a reggeli se érdekel amiről annyit áradoztál hogy innen húszonnégy kilométerre van.-ráztam meg a zacskót.
-Ez az?-csillant fel a szeme.
-Talán. De hát áruló vagyok.-vontam vállat.-Egyed a zabkásád amit mindig szoktál.-játszottam vele ahogy a konyhába mentem. Ő pedig gyors, apró léptekkel sietett utánam.
-Mutasd.-nyúlt a zacskó után de elkaptam a keze elől.
-Nem.
-Ne már. Farkaséhes vagyok és kíváncsi vagyok valóban olyan-e mint a képeken.-nyújtózott a zacskó után.
-Nem. Előtte hallanom kell.
-Mit?
-Tudod te.
-Jó. Nem vagy áruló.-mondta.-Add a zacskót.-nyújtózott újra.
-Nem. Azt kell hallanom ahogy azt mondod szeretsz.
-Ma már mondtam. Mégis elárultál.
-Eve.
-Tudod mennyire őrülten hiányzol mindig, minden pillanatban. Erre eltűnsz. Mondhattad volna mi a terved és elmentem volna veled.
-Megakartalak lepni.-védekeztem.
-Sikerült.-mondta.-A zacskót.-mondta idegesen.
-Mond hogy szeretsz.
-Andy.-magamhoz húztam ahogy a testünk már-már összesimult.
-Mond hogy szeretsz még attól hogy áruló lettem.
-Őrülten szeretlek.-és megláttam. Megláttam a szemeiben, hogy ez a nő aki most úgy tesz minden rendben korántsem érez így. Csak erősnek mutatja magát. A szívem összeszorult.
-Kicsim.-simogattam meg az arcát. Ő csak hozzámbújt. Mintha a karjaimba érezte volna a menedéket. Este hiába mondta hogy jól van, hogy minden rendben a szemei akkor is megmutatták már az igazságot.-Nem kell mindig erősnek mutatnod magad.-simogattam a hátát. Megéreztem a felsőmön a nedvességet.-Minden rendben lesz.
-Annyira....annyira...-remegett a hangja.
-Tudom kicsim. Mindketten. De sikerülni fog, ebben biztos vagyok.
-Először annyira megijedtem hogy...mi lesz ha kiderül hogy terhes leszek. Azt hittem majd kicsit megkönnyebbülök ha még nem most toppan az életünkbe hisz még kettőnknek vannak tervei de mégis...összetörtem. Mert úgy néz ki titokban mégis vágytam volna arra hogy ez a kis csoda megérkezzen hozzánk.
-Talán ezt ő is figyelembe vette mennyi tervünk van még kettesbe és ad rá egy kicsi időt.-nyugtattam.-De nem sokat, ne lélegezz fel.-elmosolyodott ahogy még jobban hozzámbújt.-Nekem te vagy a csoda kezdete...ha az enyém leszel egy életre...onnantól kezdve az életem csakis jó dolgokkal lehet teli. Egy kisbaba pedig a mi szerelmünk csodája.
-Nincs kedvem semmihez. Annyira...élettelen vagyok.
-Semmi baj.-nyugtattam.-Figyelj kicsim. Kuckózzunk be a nappaliba kettesbe. Együk meg ezt a finom reggelit, bújjunk össze és csak pihenjünk. Felejtsünk el mindent egy kis időre rendben?-bólintott.-Hozd a kedvenc kis pléded én hozom a reggelit rendben?-elment a konyhából az emelet irányába. Én egy tálra kikészítettem a reggelit. Mire a nappaliba értem már ő is visszaért és a plédhez bújva rejtőzött szinte el a világ elől. Magamhoz húztam ahogy szinte nem is akartam elengedni őt egy pillanatra se. Mindketten összetörtünk egy picit. De nem mutathattam ki hisz Evenek szüksége van rám. A támasza akarok lenni ezekben a nehéz időkben.
A kis csoda pedig biztosan hamar az életünkbe csöppen. Majd teszek róla.

*Kérlek szavazzatok ha tetszett ❤️*