My World On Fire (1.évad)

45. ,,Elterveztem mindent"

-Jó reggelt gyönyörűm.-csókolgatta a szabad porcikámat Andy.
-Szia.-mosolyodtam el ahogy szorosan hozzábújtam.-Muszáj felkelnünk?-dünnyögtem.
-Épp kérni akartam hogy maradjunk az ágyba egésznap.
-Ez egy remek ötlet.-néztem fel Andyre ahogy képtelen voltam nem az ajkai után hajolni.
-Nagyon szeretlek.
-Én is nagyon szeretlek.-ez az egyetlen szó annyira hiányzott. A szívem minden pillanatban amikor ezt kimondja tripla sebességre vált ahogy szinte lenyugtatni is alig tudom.
-Boldog vagyok amiért tegnap este eljöttél a vacsorára.
-Életem egyik legjobb döntése volt. Egy pillanatig hezitáltam de a gondolat hogy veled akarok lenni mert szeretlek győzött. Így muszáj voltam utánad menni.
-Minden úgy kezdődött mint a legelső alkalommal.
-Csak ott te találtál meg engem.
-Tudtam hogy akármennyire is próbálkozunk egymástól távol lenni, a szívünk úgyis a másikat választja.
-Szörnyen hosszú volt az a tizenhét hónap nélküled. A hangüzeneteidbe és a beszélgetéseinkbe kapaszkodtam a nehéz napjaimon.
-Én is minden este képeket, videókat néztem rólad, rólunk. Emlékszel mikor így feküdtünk az ágyba és felvettem videóra ahogy széles mosollyal azt mondod: Mrs. Evelyn Barber leszek? Emlékszel?
-Tisztán.-vallottam be.-Azon a reggelen szörnyen boldog voltam. Meglepődtem a hatalmas gyűrűn az ujjamon de...nagyon izgatott és boldog voltam.
-Valóra akarom újra váltani.-tudtam hogy őszintén beszél de nem akartam sietni. Még nem.
-Még ne most, rendben?-csókoltam gyengéden újra meg.-Kicsit szokjunk vissza a közös életünkbe.
-Kezdjük mondjuk azzal hogy hozzámköltözöl?-próbálkozott.
-Vagy inkább csak azzal hogy kapsz egy pótkulcsot a házamhoz ahogy én is a te ajtódhoz.
-Hát majdnem olyan mintha tízkarátos gyémánt gyűrűt húznék az ujjadra igaz?
-Nedvesítő?-humorizáltam.
-Maradj mostantól az életem része Eve. Ne hagyj el többet.-láttam a szemeiben mennyire összetörtem őt akkor amikor elhagytam. Életem legnagyobb hibája volt. De talán ez kellett hogy rájöjjek nélküle nincs értelme semminek. Hisz a hónapok alatt kereshettem volna mást, megpróbálhattam volna mással boldog lenni de nem akartam. Mert mindvégig ő járt a fejembe és az hogy talán mégegyszer a karjai közt lehetek.-Mond a szemembe Eve hogy nem hagysz el.
-Nem hagylak el. Soha többet.-őszintén mondtam. Többé nem menekülök el. A karjai erősen fonódtak körém ahogy az ölelésében elvesztem. Hiányoztak ezek a reggelek vele. A szokásos unalmas napjaimat újra felülírta a boldog, élettel teli napok sora.
-Na és mit csinálunk ma az ágyban?-kérdezte.
-Bármit csak ne keljünk fel.-helyeztem el a fejem a mellkasán ahogy ő gyengéden a hajam simogatta.
-De reggelizned kellene.-mondta.
-De akkor ki kell kelni az ágyból. Nem akarom.-úgy viselkedtem mint egy gyerek. De nem érdekelt. Végre élek.
-Mi lenne akkor...ha én szereznék magunknak valami reggelit meg mondjuk kávét? Felhoznám hogy az ágyba elfogyasszuk aztán összebújva pihennénk, vagy néznénk valami agyzsibbasztó műsort amit annyira szeretsz vagy...
-Tökéletes lesz.-vágtam a szavába.-De ne hagyj sokáig egyedül.-figyelmeztettem.
-Nem foglak. Tíz perc és már itt is leszek a reggelivel, rendben kicsim?-bólintottam. Ő kikúszva alólam felhúzta a boxerét majd mégegy csókot nyomva az ajkaimra hagyta el a szobát. Valóban nem tartott neki sokáig hogy szervírozzon nekünk valami reggelit. A tálcát az ágyra helyezte ahogy én a kis hálóingembe felülve figyeltem a finomabbnál finomabb választékot.-Hoztam tojáskrémet, szendvicskrémet, sonkát, paradicsomot, uborkát. Oh, gyümölcsöket és narancslevet.
-Ez a legtökéletesebb reggeli.-tényleg az volt. Kettesben újra nevetéssel teli telt az étkezés, pont mint régen. Elmesélte mennyire finom ételeket evett Londonban, illetve Gentbe. Csodálva hallgattam őt.-Elmehetnénk együtt is.
-Gentbe?
-Bárhova.-válaszoltam.-Csak kettesbe. Úgy mint régen Párizsban.
-Olyan helyre viszlek ahol csúnyák a férfiak.
-Miért?-nevettem.
-Nem emlékszel Párizsban hogy megnéztek téged? Nem akarok versenyezni...-beléfolytottam a szót egy csókkal.
-Nem kell versenyezned. Rég a célban vagy.
-Nyertem?
-Valójában én nyertem, akkor mikor az életembe toppantál. Csak...idióta voltam.
-Megbeszéltük hogy nem hibáztatjuk magunkat a történtekért. Külön voltunk ami segített minket rájönni hogy együtt akarunk lenni és ennyi. Ne ostorozzuk magunkat.
-De azóta már a feleséged lennék, egy gyerekkel az oldalunkon.-furcsa volt belegondolni hogy ha nem hagyom el őt most már nagy valószínűséggel a felesége lennék ahogy egy gyermek aranyozná be az életünk.
-Ne aggódj, ezt biztosan teljesíten fogom most még ha belehalok is.
-Ilyet ne is mondj.-ütöttem mellkason.
-De ez az igazság.-mondta.-Mert most biztosan az oltárhoz foglak vinni, biztosan az ujjadra fogom húzni a gyűrűt és utána minden tudásommal és képességemmel azon leszek hogy minél előbb szülők legyünk. Úgyhogy készülj Eve mert nem hagyok sok időt neked arra hogy csak pótkulcs státuszba maradjunk.
-Mire célzol?
-Arra hogy egy hét múlva újra velem fogsz élni. Ha kell egy új házat veszek nekünk ahol újrakezdhetjük. Nem érdekel de mellettem leszel. Utána hagyom hogy kipakolj a bőröndből de mire feleszmélsz már ott fogok térdelni előtted. És csak hogy biztosra menjek, a válaszod után a legcsodálatosabb esküvőt fogjuk megtervezni ahogy minél előbb a feleségemmé teszlek. Mert akkor fogok kicsit is megnyugodni ha az a gyűrű ott lesz az ujjadon és azt mondod nekem, a feleséged vagyok Mr. Barber egy életen át.
-Te...komolyan elterveztél mindent.-kerestem a szavakat. Az amit mondott egy pillanat alatt okozott a szívemnek ritmuszavart. De nem bántam. Mert az hogy minden után is így küzdene értem csak azt bizonyította mekkora hülye voltam hogy ezt a lehetőséget, hogy Őt feladtam. Soha se fogom tudni teljesen megbocsájtani magamnak azt a fájdalmat amit neki okoztam. De talán picit jóvá tehetem azzal hogy...-De akarom ezt veled. Úgyhogy készen állok mindenre veled.-mondtam ahogy a karjaiba elveszve a takaróba süppedve élveztem az ajkai jutalmát.

*Kérlek szavazzatok ha tetszett ❤️*