Meet me halfway (George Russell FF)

Tizenharmadik

George

Látszik, hogy nem tudja magáról mennyire gyönyörű még a betonon fekve is. Ahogy felnevet, irigység önti el az egész testem. Érzem, ahogy az orrlyukam kitágul és elsötétedik az arcom. Én akarom megnevettetni. Legszívesebben egész nap hallgatnám, ahogy nevet, de sajnos más kötelességeim vannak, és valószínű kicsit sem nevetne, ha tudná mi zajlik az életemben. 

Ahogy felé nyújtom a kezem, hogy felsegítsem nem fogadja el. Aranyosan feltápászkodik és leporolja magát. Süt róla, hogy más, mint a többi lány ebben a világban. Nem érdeklik a külsőségek, nem kezd el azon problémázni, hogy vajon készült-e lesifotó arról, hogy elesett. Koncentrálj, George! Mire észbe kapok Kamilla már a kordon előtt áll telefonnal a kezében és az előbb nekem szentelt kis figyelme már teljes egészében a McLarené.

-Hé, haver! –Alex hangját hallom meg ahogy mellém lép a színpad árnyékában. Kezet fogunk és az interjúkról kérdez. Nem akarok róla beszélni.

-Ő az? – fejével Kamilla felé bök én pedig csak bólintok. – Tudod a dolgod! – vállon bokszol és eltűnik a tömegben.

Hát hogy ne tudnám... Beszélnem kell Carmennel.

Próbálok mindent kizárni a fejemből, és olyan mosolyt erőltetni magamra a színpadon, hogy még én is elhiggyem, hogy minden rendben. Ahogy Kamilla eltűnt Landoval, fojtogató érzés tör rám, mintha kígyók másznának a nyakamon és nem kapnék levegőt. Később a garázsoknál pillantom meg őket újra. Nem hallom miről beszélnek és ahogy közeledek Norris lelép, így kettesben maradunk.

-Azt hiszem én most megyek! – A távolodó fiú felé mutogat, de nem adom magam ilyen egyszerűen. 

-Dolgod van?

-Igen, dolgom. Dolgom van. – vágja rá. Akkor miért akarsz menekülni?

-Kerülsz engem? – látom, hogy kicsit összerándul a kérdés hallatán.Egy percig elgondolkozom, hogy lehet jobban is járna, ha kerülne engem. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy közel tudjam engedni magamhoz. De békén hagyni sem tudom...

-Nem mondanám. – megint a cipőjét bámulja. Annyira aranyos, amikor ezt csinálja. Persze tudom, hogy zavarba hozom, de nem akarok visszaélni vele. 

-Gyere, körbevezetlek! – a keze után nyúlok és magammal húzom a garázsba. Kis tenyere tökéletesen passzol az enyémbe, ahogy összefonódnak az ujjaink.

Látom rajta, hogy figyelmesen követi minden mozdulatom, issza a szavaimat, ami csak még nagyobb lelkesedéssel tölt el. Carment ez sosem érdekelte.

-Hogy érzed magad? – hátrafele kezdek lépkedni előtte ahogy a motorhome felé indulunk. Tudom, hogy erre a kérdésre biztos szívesen válaszol. 

-Arra gondolok, hogy perceken belül hanyatt esel és akkor elveszed tőlem a védjegyemet. -mindketten hangos nevetésben törünk ki. Egy pillanatra megállok, amit ő nem vesz észre, így egyenesena  mellkasomnak ütközik. Vajon tudja mennyire jól néz ki amikor a szájába harap? Biztos, hogy nem... ezért áll neki olyan jól. 

-Nem tennék veled ilyet! A bukdácsolást meghagyom neked. – vágom rá lazán.

-Ne haragudj, hogy nem válaszoltam az üzenetre. Tudod Lando mellett nem egyszerű másra koncentrálni. De ha áll még a dolog, akkor benne vagyok!. -megint zavarba jön, amitől számomra ismeretlen érzés lesz úrrá rajtam. Ő annyira tökéletes, annyira kedves és tisztalelkű, nem tehetem ezt vele! Az elejétől fogva érzem, hogy más mentalitásban nevelkedett, visszahúzódó, de mindenkivel rögtön megtalálja a közös hangot. Nem csoda, hogy odáig vannak érte! Nem csoda, hogy odáig vagyok érte ilyen rövid időn belül!

-8-kor a szobámban? – eddig a vállain pihentettem a két kezem, most leengedem és közben végigsimítok az egyik karján. Egyből lilabőrös lesz, amitől összeszorul a torkom. Nem is tudja, hogy mit művel velem. Én bezzeg pontosan tudom mit teszek vele, ahogy azt is, hogy nem kellene.

Ahogy visszaérek a szállodába bezárkózom a szobámba és Carmen nevére bökök a híváslistámon. Muszáj beszélnem vele, de ahogy a telefon hosszasan, válasz nélkül csöng ki, újra megrohamoznak az emlékek, amitől hetek óta alig alszom.

Mikor hazaérek, szokásosan rideg, sötét lakás fogad, ahol az egyetlen fényforrás a Carmen asztalán égő lámpa és a laptopja. Az asztal előtti székben kuporog, ha tippelnem kéne dolgozik, mint az esetek többségében. Szinte észre sem veszi, hogy itthon vagyok, pont úgy, mint ahogy hónapok óta a létezésemet is próbálja megvétózni. Egyszerűen csak átnéz rajtam mintha szellem lennék. Nem tudom, hogy jutottunk ide...

-Beszélnünk kell. -a hangja hűvösen cseng, lecsukja a laptopot és nyújtózkodva feláll a székéből. Ha újat kéne tippelnem biztos megint az lesz a téma, hogy túl sokat utazom, nem foglalkozok vele, és a többi..

-Nem szeretnék veszekedni, Carmen. -a vállaim fáradtan engedem le, ahogy a kezemben szorongatott táskát a földre dobom. 

-Terhes vagyok. 

Először felszegett állal bámulom őt, talán azt várva, hogy majd hozzá teszi, vicceltem George, boldog április elsejét. De nem teszi, így az arcom aggodalmas grimaszba borul, amikor egy másodperc töredéke alatt végigfut az agyamon, hogy ez most nem lehet az én gyerekem. Küszködök magamban, hogy feltegyem-e a kérdést, hogy ugyan ha nem az enyém, akkor kié a gyerek. Viszont nem teszem, mert sokkal fájdalmasabb dolgok ugranak be.

Éppen, hogy felkerültem a Forma 1-be, ő terhes lett. 21 éves zöldfülű gyerek voltam, persze feltehettem volna  a kérdést, hogy mégis hogy sikerült ezt összehozni, de azért ennyire nem voltam hülye. Ő bepánikolt, én meg lefagytam. Mihez kezdenék egy gyerekkel, amikor még szinte be sem indult a karrierem? De pár hét leforgása alatt jobban szerettem volna azt a kisbabát, mint bármi mást. Megoldottuk volna. Ő viszont nem akarta. Az az ártatlan kis lélek meg mintha ezt érezné, hamarabb távozott, minthogy bármit tehettünk volna. Carmen megkönnyebbült, én meg talán azóta sem engedtem el. Valamibe azóta is kapaszkodom mellette még akkor is, ha ez óriási éket vert közénk az évek alatt. 

Sziasztok! :)

Nagyon nagyon hálás vagyok, hogy már több, mint kétszáz szem látta összesen a kis történetet. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyáltalán valaki kíváncsi lesz rá. Már annak is örülök, ha legalább egy ember olyan örömét leli benne, mint én! :)

Nyugodtan kommenteljetek, kíváncsi vagyok a véleményetekre.!

Ölelés,

Reni