Meet me halfway (George Russell FF)

Negyvennyolcadik

Útálok csalódni. Pedig annyira ismerős és megszokott érzés már, még sem tudom elviselni. Útálom azt az érzést, amikor találsz egy nagyon jó terméket a boltban, már éppen rászoksz és annyira szereted, hogy nem is vagy hajlandó mást venni, aztán megszűnik. A kedvenc vajkrémemet sem lehet többet kapni, felháborító. Hónapokig kerestem a boltban, pedig sejtettem, hogy már nem kapható. De sosem tudom, hogy mikor kell feladni egy érzést. Egyszerűen csak el kéne döntenem, hogy feladom és eszerint viselkednem? Közben hagyjam, hogy tomboljon a szívem azt várva, hogy majd elmúlik? Meddig morogjak minden reggel, hogy hiányzik a kedvenc vajkrémem és a többi soha nem ér még a nyomába sem? Várjam azt, hogy mikor jön el a nap, amikor elfelejtem a hatalmas kék szemeinek tengerét, a kellemes akcentusát, az édes mosolyát? Na persze nem a vajkrémnek.... Sokszor féltem már attól, hogy elveszítek valakit. Mindig foggal körömmel ragaszkodtam az emberekhez, mert azt hittem szükségem van rájuk. Utólag persze kiderült, hogy ezt csak én gondoltam így, jobb volt nélkülük. De amit most érzek, az ezerszer rosszabb. Elveszíteni valakit olyan végleges, azt előbb vagy utóbb elfogadja az ember. Viszont most még az esélye sem volt meg, hogy elveszítsem George-ot, mert sosem volt az enyém. Ez pedig olyan fájdalmat ékel belém, amit még sosem éreztem.

A frissen főtt kávé illata átjárja az orrom, miközben Charles a kávéfőző előtt áll az overáljában. Nem tudok másra gondolni, csak hogy milyen volt George ágyában kelni erre az illatra. Milyen boldogsággal tud eltölteni egy illat. Mennyi emléket kötünk egy illathoz. Mennyi változata lehet egy illatnak. Van frissen őrölt kávé, kapszulás kávé, kotyogós kávé, mindegyiknek más illata van, mindegyik mást idéz fel. A kotyogós kávé szúrós, szinte savanyú illata mindig nagyapámra emlékeztet, aki kizárólag hidegen issza a kávét, a kis fehér, csorbult csészéjéből. A kapszulás kávé az otthonom illata. Az első saját otthonomé. A frissen őrölt kávénak Charles illata van. Ez a kávé kedves, zamatos, és bízhatsz benne, hogy eléri a kívánt hatást. Mivel a szemed előtt őrlik, látod mit iszol. Ő pont ilyen. Azt kapod, amit látsz. George-ról is ezt hittem.

-Hogy vagy ma, Chéri?

-Álmos vagyok. -hatalmasat ásítva a szám elé kapom a kezem.

-Azt látom. – felém nyújta a piros bögrét. – Ez már az ötödik kávéd. Carlos elmondta, hogy látott besurranni.

-Sajnálom. – nyöszörgöm, miközben nagyot kortyolok a kedves és zamatos kávéból.

-Örülök ha ízlik, ne értsd félre, de nem élhetsz kávén. Ki fog ugrani a szíved a helyéről!

-Bárcsak kiugrana!

-Történt valami, hogy nem tudtál aludni? – meleg kezét a hátamra csúsztatja, és az öltözőjéhez vezet.

-Csak rosszat álmodtam. -úgy szorongatom a bögrét, mintha ártott volna nekem és hosszasan bámulom a hullámzó barna löttyöt, ahogy Charles kanapéjára ülök. Bárcsak én is kávé lehetnék. Bárcsak én is ilyen kedves illat lehettem volna George-nak, bárcsak elég lettem volna.

A monacói óvatos léptekkel közeledik, aztán mellém ül. Lassan lehunyja a szemét, hátradől a kanapén és megpaskolja a combjait a térde fölött. Gondolkodás nélkül teszem le a földre a bögrémet és az ölébe hajtom a fejemet. A hajamat kezdi simogatni, de teljesen máshogy, mint George tenné. Ez inkább hasonlít arra, amikor régen apa simogatta a fejem elalvás előtt. Hirtelen könnyek gyűlnek a szemembe, és olyan nehéznek érzem visszatartani őket, hogy nem is próbálkozom. Amint rázkódni kezd a vállam Charles csak tovább simogat. Nem szól semmit, hagyja, hogy teljesen eláztassam az overálját. Hagyja, hogy fulladozva köhögjek, mert alig tudom lenyelni a nyálam a sírás miatt. Folyamatosan simogat, és nem mozdul meg. Hagyja, hogy magzatpózban, néha a térdébe markolva elfúló hangon ziháljak. Aztán elfogynak a könnyeim. A szám tátva marad, de nem jön ki több hang. A vállam rázkódik, de egyre egyenletesebb a légzésem. A mellettünk lévő asztalhoz nyúl, ahonnan egy zsepit nyújt felém. Felülök, de nem nézek rá, mert szégyellem magam, hogy miattam tiszta könny és takony a térde. Szégyellem magam, mert ezt hallania kellett. Szégyellem magam, hogy ez nem akkor jött ki, amikor egyedül vagyok.