Meet me halfway (George Russell FF)

Hatodik

Leilának igaza van, nehezen szokok meg új helyeket, és nem szeretem a hirtelen változásokat, amiből azért az elmúlt napokban volt bővel. A szobába érve rögtön pakolni kezdünk, én sokkal jobban berendezkedtem, mint ő, így több mindent kell visszahajtanom a bőröndbe. Leila alig pakolt ki a bőröndjéből, így csak gyorsan becipzározza azt és jelzi, hogy elindul a folyosón. Én még percekig szenvedek, hogy összecsukjam a hatalmas csomagomat. Félig sikerül behúznom a cipzárt, miközben a bőröndön ülök és be is érem ennyivel, hiszen nem kell messzire cipelni. Először két kézzel húzva próbálom átbajlódni a küszöbön. Jesszusom, ha ezt valaki látná kívülről... Miután a folyosó szőnyegén sem sikerül magam után tessékelni a bőröndöt , megfordulok, és mindkét kezemmel magam előtt húzva hátrafele indulok el az új szobánk felé. A kerekek belesüppednek a puha szőnyegbe, mire tovább rángatom a holmimat, ami nem akar követni engem. A foggantyú kicsúszik a kezemből és rögtön hanyatt esek.

-Bassza meg! – kiterülve káromkodok miközben hagyom, hogy a testemet elöntse a megszégyenülés. De ami elönti a testemet, az nem a szégyen, hanem kávé?! Végigtapogatom a testem és érzem, hogy a fehér ruhám teljesen nedves.

-Ne haragudj, jól vagy? – dallamos brit akcentus üti meg a fülemet. Egész testemben megrándulok, és ahogy izmaim megfeszülnek érzem, hogy nem a szőnyeg ilyen puha. Másodpercek alatt belepi a vörösség az arcomat és gyorsan megfordulok kezeimmel a szőnyegen támaszkodva. Hatalmas kék szempár villan alattam a földön fekve. – Esetleg leszállhatnál rólam.. – folytatja rezzenéstelen arccal miközben farkasszemet nézünk. Nem mozdul a testem, olyan, mintha nem akarna engedelmeskedni, pedig esküszöm próbálok leszállni róla... esküszöm!

-Jó- jól vagyok, én csak... valami baromnak a mi szobánk kellett, és a bőrönd...túl nehéz. Sajnálom.. – össze-vissza dadogok, de a szemkontaktust egy percig sem törjük meg. Miért nem érzem furán magam? Ha egy kasszás lenne, biztos elkapnám a tekintetem és borzasztó kínosan érezném magam. A kékszemű srác legördít magáról, egy mozdulattal feláll, megigazítja a pólóját - ami szintén tiszta kávé - és enyhén hullámos hajába túr, miközben én még mindig a földön ülve bámulok rá, majd a kávé foltos ruhámra.

-Kamilla! Mi tart már edd... - Leila ront ki az új szobánkból, közben a kék szemű srác a kezét nyújtja felém, hogy felsegítsen. Gondolkodás nélkül el is fogadom, de olyan erővel ránt fel a földről, hogy a mellkasának ütközöm. Mélyen a szemembe néz és egy lépést tesz hátra. Tökéletes arccsontja van, gyönyörű vastag szemöldöke, és minimum egy fejjell magasabb nálam.

-Mivel a ruhádból nem szeretném kifacsarni a kávét, szereznem kell egy újat. Velem tartasz? – ismét a foltos ruhámra nézek, majd vissza rá. Szempillái szó szerint simogatják az arccsontját, ahogy pislog egyet válaszomat várva. Nem tudok megszólalni, csak nézem őt, mintha valami ufó lenne és nem érteném miről beszél. Nem tudom mit olvas le az arcomról, de a vonásai egy szempillantás alatt megváltoznak. Ő is zavarba jön. Miért?

-Ne haragudj, nem akartam tolakodó lenni.

-Majd vesz neked egy kávét, csak most át kell öltöznie! – hadarja megmentő barátnőm, miközben a ruháimat szedegeti a földről. Én nem tudtam megszólalni. Kezeimet hirtelen magam köré zárom, ahogy eljut a tudatomig, hogy a fehér ruhám teljesen átázott.

-Egyébként.. szép tangák, Kamilla! – hosszú ujjával a földön elterülő ruháimra mutat, majd homlokához érinti kezét, mintha tisztelegne és besétál abba a szobába, ahonnan épp kiköltözni próbálok. Még, hogy nem akar tolakodó lenni!

Miután az ajtó becsapódik mögötte, hosszú percekig csak szótlanul ülök a folyosón és Leila hangos nevetése cseng a fülemben. Mikor végre megmozdult a testem, segít behordani a cuccaim a szobába. Nem szól semmit, de a mosolya nem csillapodik.