Meet me halfway (George Russell FF)

Ötvenegyedik

Néha még meg sem érkezik egy pillanat és már azt várjuk, hogy mi lesz a következő. Mikor történik megint valami olyan, ami összetör. Nem akarom, hogy megint bántsanak. Amikor megláttam őt a lépcsőház koszos kövén térdelni olyat éreztem, mint még soha. Az érzés, hogy valami baja eshet olyan fájdalmasan hasított belém, hogy soha többet nem akarom ezt átélni. Nem engedhetem őt közelebb magamhoz, mert borzasztó vége lenne. Egy gyereknek apa kell, és nem én fogom elvenni tőle et a lehetőséget. Nekem sosem volt túl szoros kapcsolatom a szüleimmel, de George csodálatos apuka lenne. Annak kell lennie. Az eszem és a szívem olyan hangosan vitatkozik, hogy biztos vagyok benne, ő is hallja. Megbízhatok benne? Tudom, hogy a barátaim nem hazudnának, mégis nehezemre esik elhinni ezt az egészet. Sérülhetek, talán jobban, mint valaha. Biztos, hogy hallja a gondolataimat, mert az ágyban fekve merengő kék szemeivel az ényéimet keresi, kicsit remegő kézzel az arcomhoz nyúl, hogy a fülem mögé tűrjön egy tincset. Nem tudok ránézni. Képtelen vagyok rá. Csak hallgatom, ahogy a szuszogása lassul és elalszik. Végre. Én nem alszok semmit. Annyira aggódom érte, hogy egész este ébren figyelem minden lélegzetvételét. Amúgy sem tudnék aludni, mert a fájdalom túl nagy, amit a lelkemben érzek. Nem engedhetem, hogy miattam tönkre tegye magát, a karrierjét, vagy a családját. Már hajnalban magamra csukom a konyha ajtaját, és banánkenyeret sütök. Nem azért, mert boldog vagyok, egyszerűen csak le kell foglalnom magam. Amíg a sütő dolgozik magam elé veszem a laptopom, hogy dolgozzak is egy kicsit.

-Jó reggelt! -rekedt, fátyolos hangjára az ajtó felé kapom a fejem, ami most már nyitva van, ő pedig kócosan, szemei alatt sötét táskákkal néz vissza rám. Beletúr a hullámos hajába, aztán a sütő felé néz. Az összes kimondatlan szót látom rajta és ez ijesztő. Ijesztő, mert gondolkodás nélkül elhinném neki, hogy igazat mond, de akkor sem értem miért kellett hagynia, hogy idáig fajuljon ez az egész.

-Banánkenyér. – motyogom a laptopom felé fordulva.

-Nem kellett volna... -leengedi a vállait és nagyot sóhajtva húz ki egy másik széket az asztalnál, hogy leüljön.  – Figyelj, Kamilla, sajnálom, ami tegnap történt. Nem így terveztem, csak beszélni szerettem, volna veled. Szeretném, hogy megértsd!

-Megtetted. Mi több, még Ilonka nénit is magadba bolondítottad, mert szerinte úgy néztél rá, mint egy angyal.

-Rám néznél, kérlek?

Összeszorítom a számat, lassan felé emelem a tekintetem és a kékfényszűrős szemüvegem megigazítom az orrnyergemen. A szemei sötét kékek, szomorúak, és a lelkemig hatolnak.

-Adtam egy interjút. -visszatartja a levegőt, miközben beszél. – Carmenről. Arról, hogy nem vagyunk egy pár. Ha kell, azt is elmondom, hogy nem én vagyok a gyerek apja.

-Nem tartozik rám a magánéleted!- vágom rá közömbösen, mert a nő neve hallatán olyan érzésem támad, mintha tüskékkel szurkálnák az egész testem. A szám belsejét kezdem rágni, és idegesen dobolok a laptop billentyűzetén. Egyik kezemet a számhoz kapom és a mutatóujjammal az alsó ajkamat masszírozom. George a laptopon doboló kezem után nyúl, a szemeim pedig lassan csukódnak le, ahogy meleg keze az enyémet érinti.

-Azt akarom, hogy mindenki tudja, hogy nincs hozzá közöm. Azt akarom, hogy mindenkinek elmondhassam, hogy mit érzek irántad. Hogy ne kelljen bujkálnunk a fotósok elől, mert soha senkit nem akartam még ennyire magam mellett tudni, mint Téged.

Könnyek gyűlnek a szemembe, mert bár el akarom hinni amit mond, egyszerűen nem hagyhatom, hogy mindent kockára tegyen miattam. Megrázom a fejem, mert az időzítő  megszólal a telefonomon, emlékeztetve, hogy ki kell vennem a banánkenyeret a sütőből. Kár, hogy nem tudok eltűnni a föld felszínéről, mondjuk most azonnal. A sütőformát a pultra teszem, és George felé fordulok.