Meet me halfway (George Russell FF)

Tizenhatodik

A szombat délelőtt iszonyat gyorsasággal telik. A pályán háromszor akkora a tömeg, mint az elmúlt két nap, ám cseppet sem zavar. Élvezem a hangzavart, addig sem gondolkozok a tegnap estén. Állandóan George gyönyörű kék szemei jelennek meg előttem, ahogy rajtam legelteti őket, meg ahogy az ujjait nyalogatja. Jézusom...

A szabadedzéseknek vége, így már mindenki az időmérőre koncentrál. A feszültséget vágni lehet mindenhol.  A fiúk a szobáikban pihennek, én pedig Leilával az edzés utáni képeket töltöm fel a csapat oldalaira.

-Nyugodtan menj ebédelni, én ezt még befejezem. – barátnőm felnéz a laptopja mögül. Bólintok, és kikapcsolom a gépem. Tökéletes időzítéssel épp rezegni kezd a telefonom ahogy a kezembe veszem.

"Tudunk beszélni?" – az üzenet Lando-tól jött, így másodpercek múlva már az ajtaján kopogok.

-Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar újra beszélgetni akarsz. -széles mosollyal nyitok be hozzá, ami rögtön alább hagy ahogy meglátom elsötétült tekintetét.

-Mi van, ha nem én leszek a legjobb? Miami olyan jó volt, aztán megint nem jöttek össze a dolgok. -ahogy végignézek rajta olyan, mint egy összetört kisfiú. Retteg, de ott ég benne, hogy bizonyítani akar. Leila mesélte párszor, hogy Lando időnként ilyen. Mentálisan elveszti a kontrollt és önmagát is. Ha egy valamiben jó vagyok, akkor az az elveszett lelkek ápolgatása. Mindig túl sokat adok magamból, mert világ életemben túl keveset kaptam.

-Rengeteg időd van legjobbnak lenni. Bármi is lesz, mindenki büszke rád és támogatnak. – a lehajtható ágyon fekszik, mellkasán összekulcsolt kezekkel. Leülök az ágy szélére és a kezem az övéire teszem. - Ne gondolkodj ezen, csak vezess és élvezd. Jó úton vagy.

-Lehetnél pszichológus. -most már ő is mosolyog, a telefonom pedig újra rezegni kezd. A zsebemhez nyúlok, és a képernyőt látva az előbbi mosolyom szélesebb lesz.

"Mit szólsz egy ebédhez egy kétségbeesett pilótával?"

-Ő az? – kérdezi kíváncsian amire bólintok.

-Úgy néz ki másnak is szüksége van rám.

-Menj csak, én megleszek! – feljebb kúszik az ágyon és az ajtó felé hesseget.

Másnak is szüksége van rám...Ez visszhangzik újra és újra a fejemben amíg a Mercedes motorhome felé sétálok. Sosem éreztem, hogy valakinek szüksége van rám. Legalábbis nem így. Mindig csak én ragaszkodtam emberekhez vagy dolgokhoz, így ez különösen új érzéssel tölt el. Olyan, mintha kilépnék a saját testemből és valaki más lennék, akit a belül nyomorgó énem minden sarkon figyel, hogy mikor bukik el.

George már a motorhome bejáratánál vár. Overálja a derekáig le van tolva, felül egy testéhez tapadó fehér hosszúujjút visel, amiben tökéletesen domborodnak ki a mellizmai. A haja még vizes az izzadtságtól, de nagyon jól áll neki. Vállával a nagy épületet támasztva türelmesen nézi ahogy közeledem. Rögtön széles mosoly kúszik az arcára, ami megmelengeti a szívem. Vajon tényleg így örül, hogy láthat?

-Mi jár a fejedben? -kérdezem tőle kacéran ahogy mellé érek.

-Az, hogy tilos lenne a paddock-ban lófrálnod, mert mindenkinek elcsavarod a fejét! -ellöki magát a faltól és egy lépéssel közelebb jön. Játékosan körbe nézek, mintha keresnék valamit.

-Én egy darab elcsavart fejet sem látok.- megvonom a vállam.

Csak a fejét rázza miközben az egyik kezem után nyúl és beránt az ajtón. Nem vezet körbe a motorhome-ban, egyenesen a szobájához visz, aminek kicsit otthonosabb a hangulata, mint a McLarenes fiúké.

-Na és mi a kétségbeesésed tárgya? -kérdezem az üzenetére utalva, ahogy a szobába lépünk. 

-Csak minél több időt szerettem volna ezzel a kedves hölggyel tölteni. – rám mutat és kényelembe helyezi magát a kanapén ami a kis szoba egyik szélében van.

-Kedvesnek tartasz? -meglepődöttség ül ki az arcomra. Nem tudom, hogy valaha kimondta-e valaki, hogy kedves vagyok.

-Van olyan, aki ne tartana téged annak? -gyönyörű kék szemei összeszűkülnek ahogy engem néz.

-Igazából, nem tudom. -zavarodottan huppanok le mellé a kanapéra. -De azt hittem ebédelni fogunk. -megrázom a fejem és inkább témát váltok. Túl sok ez az új érzés mára.

-Ha szeretnéd hozok valamit. – egy mozdulattal feláll mellőlem és eltűnik a szobából. Ki sem mondtam, hogy mit kérek, vagy egyáltalán kérek-e valamit. Azért reménykedek, hogy nem azt a nyamvadt csirkét hozza. Elnyomok magamban egy halk kacagást, aztán felfedező útra indulok. A motorhomenak ez a része elég csendes. Lentről hallom a csacsogó embereket, az ablakból pedig látom, hogy mennyien nyüzsögnek a bokszutcában, de itt bent a madár se jár. A folyosó tele van poszterekkel, mindenféle képekkel George-ról és Lewis-ról. Rá még emlékszem, amikor apával futamokra jártam. 

-Azóta kicsit hippis lettél, Lewis. -óvatos mozdulatokkal megsimítom a képet és eltakarom a haját, hogy jobban hasonlítson a régi kinézetére.

-Gond van a hajammal? – ismeretlen hang jön a hátam mögül, azonnal megpördülök és a jó öreg Hamiltonnal találom szembe magam. Alig magasabb pár centivel nálam.

-Semmi gond a hajaddal! Tényleg! Csak amikor még utoljára láttalak, rövid volt. -úgy hadarok, hogy én sem értem mit mondok.

-Az jó régen lehetett! – mellém lép, és engem utánozva ő is eltakarja a haját a képen. Félig hunyorít, aztán megint rám néz.

-Lehet megint levágatom. – végig simít befonott tincsein és felnevet.

-Azt hiszem régen még szerelmes is voltam beléd.

-Ez szíven ütött! -George szólal meg a lépcső tetejéről egy hatalmas tányér tésztával a kezében. – Azt hittem én vagyok az eseted!

-Nem vagy az esetem! – duzzogva veszem ki a tányért a kezéből és visszasétálok a szobájába. – Örülök, hogy találkoztunk, Lewis! – az ajtóban visszafordulok egy percre, hogy intsek neki.

-Ízlik? – George halkan becsukja maga mögött az ajtót és mellém sétál.

-Nagyon jó! – Felnézek rá, miközben tele szájjal bólogatok. Egy pillanatra megáll a kaja a számban, ahogy kedvesen mosolygó, tökéletes vonásait bámulom, amik egy pillanat alatt eltűnnek.

-Ma nem fogunk tudni együtt vacsorázni.

Hát ezért akart velem beszélni, hogy lerázzon?Nem is volt rám "szüksége", totál hülye vagyok. Minden erőmre szükségem van,hogy ne személyes támadásnak vegyem, és ne gondoljak arra, hogy mindenképpenköze van ennek hozzám. Sűrű bólogatások közben próbálom a falatot lenyelni, de annyira összeszűkül a torkom, hogy szinte fizikai fájdalmat érzek nyelés közben. Azt kívánom bárcsak megnyílna alattam a föld, hogy eltűnjek innen. A legnehezebb amit az évek alatt megtanultam, hogy kontrollálni tudjam ezeket az érzéseket, amikor valamilyen formában visszautasítanak.