Meet me halfway (George Russell FF)

Huszonötödik

-Kész vagytok már? -Lando az ajtófélfának támaszkodva kiabál, miközben barátnőm még a sminkes táskáját rendezgeti. -Késésben vagyunk. -megkocogtatja az óráját.

-Sajnálom! De ha valamit itthon hagyok, borzasztó hisztis leszek. -Leila nyöszörögve próbálja összecsukni a bőröndjét.

-Miért nem pakoltál tegnap? Írtam, hogy szer-da dé-lu-tán hatkor in-du-lás. -a brit fiú úgy tagolja a mondatot, mintha egy csecsemőnek magyarázna valamit.

-Még csak 5:45 van. -vágja rá a szőke lány.

-De a gép hatkor indul, nagyokos!

-Legközelebb tisztábban fogalmazz. A "hatkor indulás"  nem azt jelenti, hogy a gép hatkor indul.

-A gép akkor indul, amikor mindannyian rajta vagyunk...csak pakolj már! – noszogatom, miközben a saját bőröndöm az ajtóhoz tolom.

Pár perc múlva már a liftbe próbáljuk bepasszírozni magunkak, ahol alig férünk egy a csomagjainktól.

-Ti nők miért hoztok mindenhova ennyi cuccot? –Lando hatalmas nyögések közben próbálja a csomagtartóba helyezni az egyik bőröndöt.

-Sosem tudhatod, hogy mire lesz szükséged! Ha lehetne, az egész lakást magam után húznám. -vágja rá barátnőm ahogy az anyósülésen kényelembe helyezi magát.

-Nekem jelenleg ez a bőrönd az otthonom. – megrántom a vállaimat és segítek neki a csomagokkal.

Norris egész úton úgy vezet, mint egy őrült, látom rajta, hogy ideges amiért késésben vagyunk. Ahogy odaérünk Andrea és Louis szalad elénk hitükből kitérve. Sűrű bocsánatkérések közben vonszoljuk a csomagjainkat, és a fedélzetre érve végre nagyot sóhajtok. Körbenézek a gépen, és a kedvesen mosolygó Zak kapja el a tekintetem. Int egyet, én pedig felé indulok. 

-Remélem nyomós indok volt a késésre! -látom rajta, hogy poénkodik, veszem a lapot.

-Hát persze, Leila táskájából egy szempillaspirál sem hiányozhat! Különben el lenne átkozva a futam. -mindketten felnevetünk és tovább indulok a folyosón. A leghátsó ülésen George-dzsot pillantom meg, nekem integet. Nem hallottam felőle azóta, hogy kedd délután elköszöntünk a bútorvásárlás után, de tudtam, hogy legkésőbb ma látni fogom, mert velünk utazik. Ahogy kifújom magam elindulok az előtte levő két üres ülés felé, de göndör hajú barátom úgy furakszik be a gép folyosójáról, hogy majdnem fel is lök.

-Bocsi, foglalt! – bekúszik az egyik üres helyre és a másikra ráteszi a tenyerét, hogy foglalja a helyet. Tényleg, mint az oviban.

-Szörnyű vagy! - bosszúsan morgok egyet és az utolsó szabad hely felé indulok, George mellett.

-Egészen sértő, hogy nem akartál mellém ülni. – suttogja ahogy kiveszi a fülhallgatóját.

-Én csak pihenni szerettem volna egy kicsit. -motyogom és egy könyvet veszek elő a táskámból a fülhallgatómmal együtt.

-Itt pihenhetsz. – George mosolyogva a mellkasát paskolja jelzés képpen. Ettől a gesztustól kicsit felengedek.

Tegnap éjszaka nem aludtam sokat, folyamatosan járt az agyam. Próbáltam megfejteni ezt a furcsa valamit, ami George és köztem lebeg, de a szorongáson kívül semmire nem jutottam. Ráadásul Leilával is sokat beszéltünk este, elmondása szerint jó látni, hogy kimozdulok a kis burkomból. Felszállás után alig haladok a könyvvel, mindig elkalandoznak a gondolataim és nem tudok az olvasásra koncentrálni. Állandóan George finom illata kúszik az orromba, és legszívesebben a nyakába furnám az arcomat. A gépen mindenki saját magával van elfoglalva, semmi nyüzsgés nincs, így azon kapom magam, hogy ásítozni kezdek és engedve a kísértésnek, lassan George vállára döntöm a fejem. Mély levegőt veszek és érzem, hogy a szemeimet egyre nehezebben tudom nyitva tartani. Félálomban még érzem, hogy óvatosan a hajamba szimatol, majd teljesen elsötétedik a külvilág.