Meet me halfway (George Russell FF)

Nyolcadik

George

(kedd este)

-Mit gondolsz, ha elmondom ki vagyok ugyan így megosztod mi jár a fejedben? – látom, hogy teljesen össze van zavarodva, nem érti miért teszem fel a kérdést.  – Megígéred? – folytatom, de még mindig csak a homlokát ráncolja. Hirtelen elfelejtett angolul, vagy mi?

-Persze! – vágja rá mosdperceken belül. A válasza annyira nyers és őszinte, mégis kételkedek benne. Aki megtudja ki vagyok, rögtön máshogy viselkedik. Vagy érdekből van velem, vagy elriasztja az a felhajtás és életvitel, ami velem jár.

-Geroge William Russell. – felé nyújtom a kezem, amit rögtön viszonoz. Várom, hogy mit reagál, de a  gyomrom görcsbe rándul rezzenéstelen arcát nézve. Tényleg nem tudja ki vagyok?

-Kamilla. K-val, nem C-vel. –vonásaim nem engednek fel, nem ezt vártam, hiszen tudom a nevét!– Kamilla Szabo. - Folytatja elvékonyodott hangon. Látom, hogy zavarban van, de eszméletlen jól áll neki! Ahogy pár órája a folyosón fölém tornyosult és a szemembe nézett, teljesen levett a lábamról. Szó szerint.  – Mi jár a fejedben? – teszi fel a kérdést.

-Nézel Forma-1-et?

-Komolyan ez jár a fejedben? – megint értetlenkedve néz rám. Miért nem tudom csak egyszerűen kinyögni, hogy ki vagyok, mit csinálok? A tenyerem izzadni kezd, így magam mellé engedem a kezem, hogy a nadrágomba töröljem. 

-Úgy nőttem fel, hogy minden futamot néztem apukámmal. Sokszor jártunk a Hungaroringen is, de ahogy Vettel pályája lefelé ívelt, már nem követem a sportot. Még egy videó is van rólam, ahol két éves voltam és a télapóval beszélgetek. Azt kérdezte ki volt abban az évben a Forma 1-es világbajok, én meg büszkén kiabáltam, hogy Jacques Villeneuve!

Elmosolyodom. Hatalmas átéléssel mesél és Jacques nevét elváltoztatott gyerek hangon ejti.

-A Mercedes pilótája vagyok. – bököm ki, mire csend telepszik közénk. Érzem, hogy a pulzusom az egekbe szökik, megfeszül az arcom és a fülem sípolni kezd. Látom, hogy mozog a szája, de nem hallom mit mond. Még a pályán sem érzem így magam soha, mi van veled George?!

Mire magamhoz térek, egyszerűen kisiet az étteremből, én pedig csak meredten bámulom a tányéromat. Mi volt ez?! Minden erőmre szükségem van, hogy összeszedjem magam és megmozduljak. Lassan felállok az asztaltól, és újból megtörlöm nyirkos kezeimet a nadrágomban.

-Remélem ízlett a vacsora, Mr. Russell.  -bólint egyet a mellettem álló pincér, miközben elveszi a tányéromat.

-Tökéletes volt, írja a számlámhoz, kérem! – betolom a széket magam után és a lift felé indulok. Amíg a csökkenő számokat bámulom a lift fölötti kijelzőn, csak az jár a fejemben, hogy Kamilla mit mondhatott, ami után fogta magát és csak úgy faképnél hagyott? Valami rosszat mondtam? Persze megértem, ha még csakbeszélni se akar velem, de azért jó lenne tőle hallani, szóval a szobájuk felé veszem az irányt,  és hezitálás nélkül bekopogok. Csalódottság fut át rajtam, ahogy szőke barátnője nyit ajtót.

-Kamilla itt van? – kérdezem udvariasan, mire a lány kifakad magából.

-Mit csináltál vele? Felviharzott, bezárkózott a fürdőszobába, majd fogta magát és megint elrohant... - kezével ide-oda hadonászik miközben beszél.

-Én is csak az okát keresem, hogy miért hagyott ott vacsora közben! – feltartott kezekkel hátrálok, mert olyan érzésem van, mintha fegyvert fognának rám. Nem válaszol, csak a fejét rázza.

Inkább nem kérdezősködöm tovább, csak csalódottan a szobám felé indulok. Ahogy becsukom magam után az ajtót, Aleix fejét pillantom meg az előtérben. Remek. Pont ilyenkor, amikor egyedül szeretnék lenni a gondolataimmal....