Meet me halfway (George Russell FF)

Negyvenharmadik

Sziasztok!

A Magyar Nagydíj történéseiért ne öljetek meg. Tudom, mindenki mást gondol róla. 😀Muszáj voltam erre egy kis fókuszt helyezni, meg ebből a szemszögből "megélni", mert ez egy fontos pontja lesz a következő történetemnek. 🙈 Nem titok, már a borítót is megcsináltam a Már megint Te spin-off-jához, amiben a kedvenc göndörhajú barátunké lesz a főszerep. 😇

Tudom, hogy a másnaposság sokszor szorongást okoz, na de ezt szorozzuk még be százzal, akkor talán megkapjuk azt amit érzek, amikor kinyitom a szemeimet péntek reggel. Minden gondolat ami tegnap elviselhetőnek tűnt, most úgy éget belülről, hogy levakarnám a bőrömet. Tegnap este Timi írt egy üzenetet Leilának, hogy csak ebéd után megyek a pályára, így ameddig lehet, csendben fekszem a nyugodtan szuszogó barátnőm mellett és szép lassan áztatom el a párnáját a könnyeimmel. Ha nem ittam volna akkor sem lennék képes megmozdulni, annyira lebénít a csalódás. Ijesztő megnyílni valakinek, akit nem ismerünk jól, George-dzsal mégis olyan könnyen ment minden. Ijesztő közel engedni magunkhoz az embereket, vele még sem éreztem azt, hogy félnem kéne. Ijesztő félni a csalódástól, de mindig hittem, hogy nem kell félnem. Ezek után viszont sokkal könnyebb kiszolgálni ezt a félelmet azzal, hogy minimalizálom ezeknek a lehetőségét, ezért még csak látni sem akarom őt. Nem akarok szembenézni azzal, hogy amit érzek, az mennyire valós, mert akkor csak még jobban fájna a csalódás.

Még így is eléggé hasogat a fejem, hogy Timi teletömt két aszpirinnel, probiotikummal, magnéziummal, meg minden varázs cuccal, amitől elvileg nem lesz annyira másnapos az ember. Bár nem hiszem, hogy bármelyik is hatásos lenne szívfájdalomra. Na meg nem is érzem magam másnaposnak a fejfájást leszámítva... Ami lehet a két óra bömbölős sírástól van, amit a tizenötödik feles után produkáltam, amikor Timi arról próbált meggyőzni, hogy válaszoljak George-nak, mert meg kell hallgatnom az ő szemszögét is. Nem akarom, ezért nem válaszoltam, inkább ittam még egyet.

Kiszállva a taxiból a Timitől kölcsönzött ruhában és napszemüvegben csoszogok át a paddockon,  Charles pedig egy hatalmas bögre kávéval a kezében jön velem szembe.

-Tessék, ez segít majd.

-Köszönöm! – úgy veszem el tőle az italt, mintha tényleg az életem múlna rajta.

-Tőlünk van, ne aggódj. Láttam, hogy mennyire ízlett a múltkor! – a piros overall félig van csak rajta, a felsője jó szorosan tapad a kidolgozott felsőtestére. Kócos, barna hajában megcsillan a napfény, én pedig a mai nap először egy félmosolyra húzom a számat.

-Hogy vagy? -kérdezem tőle hunyorogva a napszemüveg alatt.

-Inkább te hogy vagy? -rögtön hárítja a kérdésem. Ennyire szarul nézek ki? Azért figyeltem indulás előtt, hogy a kellő mennyiségű korrektort kenjem fel a duzzadt szemeimre és ne úgy nézzek ki, mint akinek bevertek.

-Szarul, de büszkén. Azt hiszem ez a sorsom. – aprókat bólogatok és belekortyolok a langyos kávéba.

-Az sorsod, hogy ilyen jóképű és kedves pilótával randizz? – pajkosan felhúzza a szemöldökét.

-Nem randizunk! Ismerkedünk.

-Olyan gonosz vagy! De ráfogom a másnaposságdra.

-Nem vagyok másnapos!

-Persze... Na, gyere! – a hátamra csúsztatja a kezét és így vonulunk a McLaren motorhome-ig. Charles érintése kellemes, nem rezzenek össze, de össze sem lehet hasonlítani George hatalmas tenyerével.

A sötét fotocellás ajtó előtt azonnal megtorpanok, ahogy meglátom, hogy George Landoval beszélget a bejárat mellett. A Ferrari-s bögre kiesik a kezemből, a levegő belém fagy miközben hirtelen mindketten felénk néznek, és ezzel a lendülettel Charles meleg érintése is eltűnik a hátamról. George azonnal szóra nyitná a száját és felém indulna, de Lando visszafogja, Charles pedig sürgető mozdulatokkal a motorhome-ba terel, miközben vagy ötször bocsánatot kérek a bögre miatt.