Meet me halfway (George Russell FF)

Ötvenharmadik

Sosem akkor fog meggyógyulni az ember szíve, amikor akarja, hanem akkor, amikor megértjük a leckét. Aznap, amikor George hazament, már értettem, csak magamnak se akarom bevallani. Egyszerűbb ha nem foglalkozok vele, mert akkor nem fáj annyira a tény, hogy egy olyan embertől kaptam meg azt a törődést amire szükségem van, aki hazudott. Én is hazudok minden nap magamnak, mert úgy teszek, mintha minden rendben volna. Úgy teszek, mintha az elmúlt egy hónap meg sem történt volna. Már nem sírok minden este, mert szinte teljesen elhitettem magammal, hogy nem történt semmi és még mindig ugyan az a Kamilla vagyok, aki egy hónapja voltam. Pedig ez nem igaz. Egy héten kétszer járok Ilonka néniékkel a piacra és szinte minden nap elmegyek az edzőterembe, mert jól esik. Mert már nem félek attól, hogy mit gondolnak az emberek. Nem érdekel, hogy mit gondolnak. Az idős hölgy szinte minden nap átjön kávézni, de nem kérdezi meg hogy mi van a hajas babával, egyszerűen csak csevegünk, mert erre van szükségem. Minden nap főzök valamit, és átviszem nekik, aminek Pali bácsi kifejezetten örül. Hétvégén az unokájuk náluk alszik, így velük tartok a játszó térre, sütit sütünk és késő estig mesét nézünk. Lando minden nap ír, ha elfelejti másnap kétszer is keres. Képeket küld a nyaralásról, próbál poénkodni, én meg ha kell magamra erőltetek egy nevetést, hogy megnyugodjon, jól vagyok. Charles is sűrűn jelentkezik, ő viszont már más tészta, próbál lelkizni, mert szerinte nem söpörhetek mindent a szőnyeg alá, szerintem meg ez így teljesen jó. A második héten meglátogatom Timit Budapesten. Jól esik kimozdulni, amíg ő dolgozik még én is ráveszem magam, hogy bemenjek az irodába egy napot, ha már itt vagyok. Napközben végre normális időben részt tudok venni pár megbeszélésen, mosolyogva hallgatom a kollégáim rég nem hallott hangját, ebédszünetben pedig kávézni megyünk páran a csapatból. Végre nem irtózom attól, hogy emberek között legyen, és nem az jut először az szembe, hogy vajon mit gondolnak rólam. 

-Valaki követi az Olimpiát? – dobja be a témát Kornél a kávéját kavargatva.

-A gyerekek egész nap óbégatnak otthon most, hogy szünet van, esélytelen. – vágja rá Ádám, a főnököm. Öt gyerekük van és soha senki nem értette, hogy hogy bír el velük, de mindig olyan büszkén mesél róluk, hogy aztán  el is felejtük ezt a kérdést.

-Én nem nagyon követem az ilyen sport dolgokat. -mondom halkan és nagyot kortyolok a kávémból.

-Na, ez azért nem olyan igaz! – Ádám felvont szemöldökkel fordul felém és a szemüvegét megigazítja az orrán. – Ott a Forma 1! Mesélj inkább, mert az agyam eldobom, hogy milyen lehetőséget kaptál. Alig várom, hogy a fiúk olyan nagyok legyenek, hogy ki tudjam őket vinni a Hungaroringre!

Nos, igen. Ádám már nem az a kategória, aki feltehetően minden cikket látott volna rólam és a pilótákról, valamint a fejemet teszem rá, hogy az interjút sem látta Charles-szal, amit nem is bánok.

-Igazából nem nagyon lehet szavakba önteni azt az érzést, amit a garázsban vagy a paddockban érzel.

-Voltam kint a Magyar Nagydíjon, de az az ácsorgás katasztrófa és az autók sem olyan hangosak már, mint régen. – Kornél unottan csúsztatja a könyökét az asztalra.

-Az edzéseket meg a futamokat mindig Zak háta mögül néztem. Fura belegondolni, hogy előben látom azt, amit sokan a tévében néznek. – elmosolyodom az emlékek miatt és csücsörítve bámulom ahogy hullámzik a tejeskávé a bögrémben. Zak mindig olyan kedves volt... Igazából mindenki kedves volt, amit soha nem is gondoltam volna.  Ahogy azt sem gondoltam volna, hogy milyen barátokat kapok ettől a sporttól, és milyen élményeket szerez majd egy Mercedes pilóta.

-Nagyon komoly! Igaz, hogy hatalmas balhé volt a McLarennél a magyar futam után? Azért nem volt valami szép húzás ez a csapattól...

-Azt hiszem ilyenekről annyira nem nyilatkozhatok. Máshogy éltem meg én is meg a csapat is. – Ádám szemében alább hagy a csillogás a válaszomat hallva, de megértően bólogat.