Meet me halfway (George Russell FF)

Ötvennyolcadik

George

Egészen biztos, hogy minden nap erre akarok kelni életem végéig, hogy Kamilla bugyi nélkül a pólómban alszik mellettem. Minden elveszett gondolatom a helyére került. Minden nehézség megszépült abban a percben, ahogy újra megöleltem őt tegnap este. Minden hülye döntésem átértékelődött, mert végtére mindegyik ide vezetett, hozzá. Elkerülhetetlen volt. Ébredtem már boldogan,  de össze sem hasonlítható ezzel, amikor mellettem fekszik a másik felem. A legszerencsésebb embernek érzem magam a földön amiért beengedett a szívébe. Meg amiért olyan szerencsétlen volt, hogy aznap belém botlott a folyosón.

Olyan békésen alszik, hogy nem akarom felébreszteni, inkább összeszedem magam, és az erkélyre osonva reggelit rendelek. A város már ébredezik, új napot írunk, a gondolataim egy része viszont még a tegnap estében ragadt. A viselkedésem minősíthetetlen, szóval újabb bocsánat kérő üzenetet küldök Charles-nak, meg Lando-nak és Max-nak, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hoztam őket. Egyik sem haragszik, pedig minden okuk meglenne rá. Talán haragszom én magamra annyira, hogy az ő részüket is kitegyem egy személyben.

Tudom, hogy Kamillával is még rengeteg dolgot meg kell beszélnünk, biztos, hogy lesznek kérdései. Nekem is vannak. Ahogy az is biztos, hogy életem végéig minden nap bocsánatot fogok kérni a srácoktól, de ezt már mind úgy teszem, hogy remélhetőleg Kamilla mellettem van. Visszamászok mellé az ágyba, mert egy percre sem szeretnék most távol lenni tőle. Elsöpröm az arcából a sötétbarna tincseit és finoman simogatni kezdem a kezét, pont úgy, mint amikor először mellettem aludt. Csak most nem kell edzésre sietnem Aleix-el. Édes hangon nyöszörögni kezd, aztán velem szembe fordul és lassan kinyitja a szemeit. Végigsimítok az arcán, ő pedig úgy dörgölőzik a tenyerembe, mint egy macska.

-Jó reggelt, Szépségem.

-Nem vagyok ez a becézgetős fajta. – morogja mosolyogva. – Charlie kikészített a Bébé-vel.

-Vettem. – válaszolom kurtán, és inkább csak magamhoz húzom őt. Óriásit szippantok a kókusz illatú hajába, amitől úgy érzem, otthon vagyok. Megérkeztem oda, ahova eddigi életem során talán mindig is készültem. – Mindjárt itt a reggeli.

-Lesz gofri is?

-Persze, hogy lesz gofri! -mire homlokon puszilom őt, már kopognak az ajtón. Felpattanok az ágyból, átveszem a reggelit és visszasétálok vele a szobába.

Kamilla óriásit nyújtózva ül fel az ágyban, megdörzsöli a szemeit és izgatottan néz végig a hatalmas tányérokon. Lehet kicsit túlzásba estem, de azt szerettem volna, ha kedvére válogathat.

-Tudod, azt hiszem akkor lettem igazán szerelmes, amikor először hoztál reggelit az ágyba. -mondja mosolyogva miözben egy gofrit vesz a kezébe. - Túl korai? -teszi hozzá az ajkába harapva.

-Csak akkor?

-Akkor igazán.

-Sajnálom, hogy így alakult. -a nyakamat dörzsölve mászok vissza mellé. – Remélem tudod, hogy nem  akartam rosszat...  -teszem hozzá hadarva. - Igyekszem változni.

-Sejtem, hogy nem akartál rosszat, de jól jegyezd meg, hogy nekem bármit elmondhatsz. Elmondhattad volna, hogy mi történik, megoldottuk volna, ketten. -a tekintete az ágyneműt vizslatja, kezeiben pedig elveszetten szorongatja a gofrit. Tudom jól, hogy elmondhattam volna, és ha visszamehetnék az időbe, talán el is mondanám neki. Talán megkíméltem volna magunkat minden szenvedéstől, talán nem. Igyekszem inkább arra koncentrálni, hogy most itt vagyunk, és ezentúl mindent a lehető legjobban csináljak.

-Hé! -egyik kezemmel az álla alá nyúlok, hogy magamra emeljem a tekintetét. Összeszorul a szívem, amikor meglátom az arcán legördülő könnycseppet. – Ígérem, hogy mindent el fogok mondani. Nem engedem, hogy még egyszer közénk álljon bárki is. Ha kell, akkor ötvenszer cserélek telefonszámot!