Meet me halfway (George Russell FF)

Ötvenkettedik

George

-Azt hiszem túlzásba estem. -sóhajtok fel a kanapéra dőlve amíg Timi kedves arca engem figyel a laptopom képernyőjén.

-Én megértem, hogy miért tetted. De talán kicsit hagynod kellett volna Kamillát az interjú után, hogy magától fedezze fel mit érez ezzel kapcsolatban. Mindketten feldúltak vagytok, így nem fogtok tudni beszélni.

-Tudom... én csak.. elragadtattam magam. Végre azt hittem, hogy valamit jól csinálok, hogy ez a helyes.

-George, jól is csináltad. Nincsen semmi gond. Csak adj neki időt. Tudom, hogy nem rosszindulatból, de valahol még is csak hazudtál neki. Nem feltétlen ideális úgy ismerkedni valakivel, hogy ilyeneket rejtegetsz előle. 

-Rengetegszer el akartam neki mondani, de soha nem voltam rá képes. Nem akartam, hogy belerondítson... – elhúzom a számat, de magam is észreveszem, hogy ennél nagyobb hülyeséget nem is mondhattam volna. Pont, hogy így rondított bele Carmen az egész helyzetbe, és ezt magamnak köszönhetem. – Szerinted meg tud nekem bocsátani?

-Ezt nem tudom helyette megmondani. Szerintem tudod te is, hogy elég rossz tapasztalatai vannak, de idővel úgy is eldől, hogy mit szeretne.

-Nem akartam én lenni a következő rossz tapasztalat... De soha nem gondoltam bele miért olyan nehéz kilépni abból a kapcsolatból..– fejemet a kanapé hátának vetem és a plafont bámulom. – Tudom, hogy sokszor hagytam, hogy kihasználják azt, hogy senkit nem akarok bántani... Próbálom ezt elkerülni.

-Tudod Kamillának mindig azt mondtam, hogy az az első és a legnehezebb lépés, amikor ezt beismered. Ha már tudod, hogy ez a rossz szokásod, már csak meg kell vele küzdened. Nehéz, de nem lehetetlen. Amikor érzed, hogy megint a rossz szokásod szerint döntenél érdemes egy kicsit lelassítanod, és mérlegelni a lehetőségeket. Először nehéz lesz a másik irányba indulni, de minél többször teszed, annál egyszerűbb lesz. Az meg nagyon sokat segít, ha beszélsz is róla..

-Most komolyan, miért segítesz nekem? Miért nem az ő lelkét ápolgatod? – a térdeimen támaszkodva hajolok előre, hogy mélyen a világos szemekbe nézzek a kamera másik oldalán. Látom, hogy gondolkozik, végigsimítok az államon és addig nézem őt, amíg meg nem szólal.

-Mert tudom, hogy Kamilla milyen tud lenni. Annyiszor szaladt emberek után... - nagy levegőt vesz – rossz emberek után, hogy most átesett a ló másik oldalára. Te rendes vagy, George. Csak egy kis segítségre van szükséged. Kamilla ezeknek már rég a tudatában van, neki már csak saját magával kell megküzdenie.

-Ezt hogy érted?

-Csak annyit mondok, hogy remélem félúton találkoztok! Pár napig nem fogunk tudni beszélni, mert itt lesz nálam Kamilla. De szerintem nem is baj, pihenj, használd ki a szünetet, és töltődj fel, de ne kávéval!

A gyomrom hatalmasat ugrik a ténytől, hogy Kamilla nála lesz. Legalább tudom, hogy mit csinál. Tudom, hogy jó helyen van. Széles mosolyra húzom a számat, bólintok és elköszönök tőle. Aztán órákig azon gondolkozok, hogy hol van az a félút? Meddig kell elmennem, hogy ő is felém induljon? Folyamatosan feszítik a kérdések a fejemet, de próbálom őket elcsendesíteni, ahogy a ruháimat pakolom a bőröndbe. A család már vár rám, hogy nyaralni induljunk, de azt hiszem ez lesz az első nyaralás, amikor azt kívánom bárcsak valahol máshol lennék.

Kivételesen hálás vagyok a családomnak, hogy nem kérdezősködnek. Se az autóban, se a repülőn. Mindenki úgy tesz, mintha nem látná a folyamatosan megjelenő cikkeket. Nem sajnálkoznak a futam miatt sem, egyszerűen csak nem vesznek tudomást a történtekről. Én viszont annál többet gondolkozok mindenen. Meg kéne nekik említenem, hogy mi is történik az életemben, vagy tudják anélkül is?