Meet me halfway (George Russell FF)

Negyvenötödik

George

Kibírhatatlan ez az érzés, ami napok óta marcangolja az egész testemet. Alig alszok, és rosszul teljesítek. Borzasztóan rosszul, szóval el is hiszem, hogy kevés vagyok még a Mercedes üléshez is, nem csak Kamillához. Ha Aleix nem lenne a nyomomban létezni is elfelejtenék. Alig beszélek valakivel, ha muszáj is, csak tőmondatokat préselek ki magamból. Minden nap írok neki, hogy beszéljünk. Minden nap reménykedek, hogy meghallgat. Bár tudom, hogy ezek után lehet a felét sem hinné el annak, amit mondanék neki. Már az elején el kellett volna mondanom mindent, ami történik. Biztos vagyok benne, hogy megértette volna. De ehelyett napról napra csak nagyobb szarba keverem magam, gratulálok, Russell. Gratulálok.

Akárhányszor meg akarom közelíteni Kamillát, vagy Charles húzza el előlem, vagy Lando ránt vissza, mert szerinte nincs értelme vele beszélnem, amíg nem rendezem a dolgaimat. Amíg nem találom ki, hogy mit akarok és nem cselekszem úgy, ahogy helyes. Viszont nem tudom mi a helyes. Az első gondolatom rögtön az volt, hogy lenyilatkozom, hogy Carmen és én már nem alkotunk egy párt, mert így van. De akkor megint annyi kérdés lenne, hogy Carmen miért jelent meg Silverstone-ban, miért jelent meg a mostani futamon is, miért posztol a szüleimmel... Mi van a babával... Én egyszerűen túl jófej vagyok ahhoz, hogy ráuszítsam a világ haragját, hogy mindenki hazugnak gondolja. Pedig az. Semmi mást nem csinál, csak hazudik. Én is hazudok. Ráadásul még hülye is vagyok, mert képes lennék Kamillát letagadni csak azért, hogy senkinek ne essen bántódása, és láss csodát, pont így esik bántódása mindenkinek. Ehelyett ő mondta azt emberek milliói előtt, hogy még csak nem is ismer engem. Kevés vagyok ahhoz, hogy ismerjen. Lehet neki ez csak egy nyári kaland, egy lehetőség, hogy kiszakadjon az otthoni kis kényelmes életéből. Lehet, hogy soha nem is működne köztünk ez a dolog. Lehet, hogy meglátja Charles-ban azt az elveszett, végtelen kedves és őszinte srácot, akiért lányok ezrei bolondulnak, és rájön, hogy végig ezt kereste. Nem a hazugságokat, amit én tudtam nyújtani.

Amikor a vasárnapi futamon megjelenik Carmen egyszerűen nem tudom lerázni magamról. Hiába próbálok a saját dolgomra koncentrálni, mindenhova követ. Hiába kérem, hogy ne fotózgasson, nem hagyja abba. Hiába kértem Toto-t, hogy ne küldjön neki több jegyet, hiszen eddig sosem jelent meg egy versenyen sem, mert soha nem volt hajlandó eljönni. De akárhányszor Carmen szemébe nézek, nem látom azt az odaadó csillogást, mint Kamilláéban. Nincs már dolgunk egymással.

Nem kell neki semmi más, csak a pénzem. Nem látom azt rajta, hogy vágyna rám. Rám, a sima George Russell-re, nem a híres pilóta George Russell-re. Nem úgy, mint Kamilla, a kávés felsőjében, ami a fehér színe miatt ilyen nedvesen egészen áttetszően hat a mellein. Minden csepp kávét lenyalnék róla. Most már nem azt ajánlanám fel, hogy jöjjön velem kávézni. Most már arra kérném, hogy vetkőzzön le, és engedje, hogy mindent letöröljek róla a számmal. Arra kérném, hogy túrjon a hajamba, húzzon magához, és öleljen olyan szorosan, hogy érezzem, hogy kellek neki. Aztán ne engedjen el, soha.

De nem szólok semmit, mert Carmen rángatja meg az overálomat, és ezzel el is illan az a kósza pillanat, ami köztünk volt. Ha egyáltalán volt.

Tudni akarom, hogy volt-e, és ezért hajlandó vagyok minden kétségem a szőnyeg alá söpörni, hogy beszéljek vele. Viszont a szállodában azt mondják, kijelentkezett, én meg nem tudom mi mást csinálhatnék, felhívom Norrist. Ő biztos tudja, hogy mi van a lánnyal.

De ő sem tudja, én pedig újfent nem tudom mit csinálhatnék, mert vissza sem hív. Kamilla sem veszi fel a telefont. Csak egy üzenetet hagyok Landonak, hogy ha tud valamit, írjon. De nem ír, én meg csak egyre mélyebbre süllyedek a saját mocsaramban.

Ahogy visszaérek a szállodába Albonba botlok a folyosón. Telefonja a fülénél van, hallom, hogy Lily-vel beszél, mert a szebbik hanglejtését használja.