Meet me halfway (George Russell FF)

Harmincnegyedik

Spice Alert a rész végén!

George sokáig időzik az ajtó előtt. Vagy hát gondolom ott van, mert csak az ajtócsapódást hallottam, utána a beszéd elhalkult. Nem akarok semmi rosszra gondolni, de a szorongás aljasan kúszik belém percről percre, és veszi át felettem a hatalmat. Eszembe jut, hogy hallgatózhatnék, de nem akarok, hogy nézne az ki? Oké, kinek hazudok, kíváncsi vagyok. Lábujjhegyen lépkedek ki a nappaliba, és a lehető legközelebb kuporodok a fal mentén az ajtóhoz. Nem hallok semmit, de tényleg semmit. A tenyerem izzadni kezd, és ahogy kinyílik az ajtó, összerezzenek. George megrökönyödve néz le rám, én pedig csak a számat rágcsálom belülről idegességemben. Nem szól semmit, csak percekig szemezünk. Még csak meg sem mozdul. Annyi minden suhan át az arcán, hogy meg sem tudnám mondani most mit érez, mert minden másodpercben válzotik. Kezeimmel átkarolom a felhúzott térdeim és próbálok a lehető legkisebb ponttá zsugorodni.

-Itt ültél végig?

-Csak most jöttem ide. -motyogom a térdemnek dőlve. Egy pillanatra felnézek rá, az arcán mintha megkönnyebbülés futna végig, de nem vagyok benne biztos.

Aztán George nem szól semmit. Mintha mi sem történt volna utánam nyúl, hogy felhúzzon a földről és amikor elég közel kerül, finoman a hajamba puszil, aztán eltűnik a szobában. Összepakolja a cuccát, ami közben vagy tízszer elmondja, hogy mennyire sajnálja, hogy megzavarták azt a pillanatot, az én fejem meg mindegyik bocsánatkérésnél paprikavörössé válik, mert még mindig érzem a kezeit magamon. Aztán elköszön és  elmegy edzeni, én pedig újra egyedül maradok a gondolataimmal. Inkább dolgozni kezdek, amíg vissza nem jön, hogy eltereljem róla a gondolataimat, de olyan sokáig marad, hogy megunom a munkát. Felöltözök, magamhoz veszem a fülhallgatóm, a zsebembe csúsztatom a kulcsot, amit a pulton hagyott és elindulok felfedezni a környéket. Úgy döntök a hatalmas épület előtt, hogy jobbra megyek. Mert az mindig jobb, ugye?

Nem tudom mióta sétálhatok, de itt minden ugyan olyan. Nagy, fényes épületek követik egymást, kávézókkal, drága boltokkal vegyítve. Még egy tipikus piros buszt vagy telefonfülkét sem láttam, annyira más ez a környék. A zene csak az egyik fülhallgatómban szól, mert hát mégis, ha valaki követne és tini nindzsa teknőccé kell válnom, legalább a lépteket halljam fél füllel. Már sötétedik, amikor a telefonomra nézek, és egy csomó nemfogadott hívásom van George-tól és Leilától. Előbb a barátnőmet hívom fel.

-Nincs baj? Minden rendben? – a hangja aggódóan tör rám a vonal másik végéről.

-Mi baj lenne?

-Nem tudom, mondd meg te! Mit tett az a nyurga?

-Jesszusom, semmit! Eljöttem sétálni, mert meguntam a munkát.

-Akkor miért aggódik?

Oké, most már én is  kezdek aggódni . Csak annyit mondok neki, hogy mindjárt visszahívom, és kinyomom, hogy George-dzsal beszéljek.

-Valami rosszat csináltam? – köszönés nélkül hadar a vonal másik végéről. – Esküszöm, sajnálom, hogy megzavartak délután! Hol vagy?

-Te drogoztál edzés helyett? – felnevetek, mert tényleg vicces a ziháló hangja.

-Hol vagy?

-Eljöttem sétálni, de meg kell jegyeznem, hogy elég szar környéken laksz.

Óriásit sóhajt, és szinte hallom, hogy messzire engedi a telefont a fülétől. Mi baja van?

-Minden rendben? -kérdezem óvatosan, mert előre félek a választól.

-Én azt hittem... én...

-Mit hittél George? Hogy elraboltak? -ugratom, de nincs vicces kedvében.