Meet me halfway (George Russell FF)

Harmincharmadik

Spice Alert! Ha valaki nem bírja, az utolsó bekezdéseket ugorja át!

Hétfő reggel frissen főzött kávé illatára kelek George eszméletlen kényelmes ágyában. Olyan, mintha egy felhőn aludtam volna egész éjszaka. Persze nem az ágy miatt, hanem George ölelése miatt. Még az sem zavart, hogy egy ponton George összenyálazta a hajamat, ahogy nyitott szájjal aludt. Csak akkor vettem észre, amikor kibontakoztam az öleléséből, hogy a másik oldalamra forduljak.

-Jó reggelt! – George kisfiús mosollyal az arcán kukucskál be a félig nyitott ajtón, és két tálkával a kezében lép be a szobába. -Minden főző tudásomat bevetettem. – felém nyújta az egyik tálat, amiben joghurt van, gyümölcsökkel és egy kis granolával megszórva. Azonnal széles mosolyra húzódik az én szám is.

-Azt hiszem ezért már jár a michelin csillag. – büszkén kihúzza magát és bemászik mellém az ágyba. Egy mozdulattal bekapcsolja a tv-t és ahogy Phineas és Ferb jelenik meg a hatalmas kijelzőn, hangosan felsóhajtok.

A bennem élő kisgyerek egyszerűen majd' kiugrik a bőréből. Otthon is az ágyban reggelizek minden nap, és igyekszem valami mesét nézni. Ezzel gyógyítom a kiskori énem, mert régen sosem engedték meg, hogy az ágyban egyek, vagy evés közben tévézzek, most pedig még a reggelit is ágyba kaptam. Ezt aztán tényleg nem tudhatta, mert sosem volt róla szó. A szívem túlcsordul a boldogságtól, nem tudom szavakba önteni, amit most érzek. Lehet pillanatnyi, lehet nem, de soha nem akarom elfelejteni ezt az érzést, és azt hiszem nem is fogom.

-Amikor kicsi voltam, meggyőződésem volt, hogy Candace lesz a feleségem. – szinte kiköpöm a számban lévő kaját, ahogy George megszólal. A képernyőn rikácsoló vörös figurára nézek, majd rá.

-Én Erik hercegbe voltam szerelmes a kishableányból.

-Jesszus, milyen nyálas. A húgom Maui-t akarta mindig, tudod a Vaiana-ból. Elmondása szerint biztos nagyon puha lehet a mellkasán aludni. -mindketten pukkadozunk a nevetéstől. – A bátyámmal utána mindig féltünk, hogy egyszer hazahoz egy kétajtós szekrény nagyságú agyontetovált negyvenes fazont.

-És nem történt meg?

-Hálistennek nem! Az első barátja inkább egy Ed Sheeran-ra hajazó fogszabályzós vörös kölyök volt.

-Miért érzem úgy, hogy nem sokáig tartott a dolog?

-Cara még csak 12 volt, és Peter mellkasa nem tűnt olyan puhának.

Nagyon jól esik hallgatni a sztorikat róla és a testvéreiről. Mindig is szerettem, ha valaki jó testvériségről mesél. Szerettem hallgatni a történeteket, amiket én soha nem éltem át. Sosem volt hiányérzetem. A húgommal való kapcsolatom már a születése óta borzalmas, és soha nem is javult. Tudom, sok kisgyerek reagál úgy az újszülött kistesóra, hogy jaj anya, nem kell ő nekem, megvagyok egyedül is. De az én reakcióm tényleg őszinte volt, csak annyit kérdeztem, hogy nem lehetne-e visszavinni a kórházba. Azt hiszem már négy évesen is éreztem, hogy ez nem fog működni köztünk, teljesen mások vagyunk. Az évek alatt csak veszekedtünk, mindig más érdekelt minekt, nem szerettünk együtt lenni, és a szüleink mindig neki adtak igazat. Ha valamit szétpakolt, nekem kellett utána rendet tenni. Mindig engem büntettek meg, felém voltak nagyobb elvásárok, amiktől nagyon nehezen szabadulok meg még felnőtt koromra is. A húgom sose tanult tovább, idegennyelvet sem beszél, és rendes munkahelye sem volt soha. Mindenhonnan elküldték heteken belül, mert ivott és nem járt be dolgozni. Ellenben velem, aki sportolt, versenyekre járt, jó eredményeket hozott haza, egyetemre ment, idegennyelveket tanult, stabil munkahelye van, de sosem volt értékelve. Amikor huszonévesen realizáltam a kapcsolatamban tükröződő mintákat tudtam, hogy segítségre van szükségem. Ekkor kezdtem pszichológushoz járni. Hosszú évek munkájába telt, hogy valamennyire le tudjam vetkőzni ezeket magamról, hogy ne akarjak mindig, mindenki szeretetéért harcolni, ne akarjam a szüleimet megváltoztatni, és annyira minimalizáljam velük a kontaktot, amit még egészségesen tudok kezelni.