Meet me halfway (George Russell FF)

Harmadik

"Na, hogy döntöttél?" – Olvasom Timi üzenetét a telefonomon, mielőtt repülő üzemmódba tenném azt. Megnyitom a kamerát és készítek egy szelfit a repülőn ülve, hogy elküldjem neki válaszként.

-Kinek küldöd? – Leila hangja közelről éri a fülemet, kíváncsian hajol mellém, hogy a telefonomra tapadjon. Meg sem várja a válaszom, folytatja: - Küldjünk egy képet Landonak! – el nem tudom képzelni, hogy kora reggel hogyan tud ennyire pörögni. Rajtam még a kávé sem segített. Leila kék szemei ragyognak, teltebb arca folyamat mosolytól feszül, rövid szőke haja pedig tökéletesen áll. Ahogy nézem magunkat az előlapi kamerában, én pont az ellenkezője vagyok. Hosszú hullámos barna hajam még néhol kócos, miután levettem a baseball sapkám,  zöld szemem most sápadt, még fáradt vagyok. Csontos arcomon pedig csak egy erőltetett mosoly villan a kép kedvéért. Kattintok párat, majd lelkesen kapja ki a kezemből a telefonom, válogat  a képek között és a kedvencét elküldi Landonak, aki azonnal millió emojival reagál.

A repülőutat végig alszom, így egy fokkal kipihentebben érzem magam, amikor leszállunk. Nem teszek fel kérdéseket, csak követtem Leilát. Útközben a baseballsapkám visszaveszem, úgy érzem ez alatt elbújhatok, ami most jól jön. Millió gondolat váltotja egymást a fejemben, részben fel sem fogom, hogy tényleg belevágtam ebbe. De szinte minden lépésemet megkérdőjelezem. Most még visszafordulhatok, csak veszek egy jegyet, és pár órán belül bezárkózhatok a lakásomba. Ha nem nyitok ajtót akkor nem tudnak újra elrángatni, nem? Már egy ideje sétáltunk, mire a szervezetem felfogja az időjárási viszonyokat. Otthon még 30 fokból indultunk, itt Angliában viszont már rettenetesen fázok, ezért megállok egy percre, hogy a hátizsákomból elővegyek egy pulóvert. Miközben lehajolva küszködök a zipzárral, a felém közeledő hangos trappolás el is kerüli a figyelmem mindaddig, amíg valaki le nem löki a fejemről a sapkámat a simlinél fogva.

-Te barom! -csattanok fel, de ahogy felegyenesedek, Lando pimasz mosolyát pillantom meg.

-Mit mondtál? – kérdezi kíváncsian. Rögtön átváltok angolra, ami először nehezemre esik. Hiába dolgozom angol nyelven, szinte mindig csak írásban kell kommunikálnom, így néha a beszédem berozsdásodik.

-Csak azt, hogy jó látni! – szúrom oda neki, mire szoros öleléssel magához húz.

-Örülök, hogy tényleg eljöttél. Volt, hogy azt hittem Leila helyett nekem kell mennem elrángatni téged. De az a lány tudja a dolgát! – két puszit nyom az arcomra, majd felkapja a táskámat a földről és egy fekete furgon felé indul.  Pár lépésre lemaradok tőle, mire hátra néz és nevetni kezd.

-Nyugi, nem emberrablók vagyunk, nem adom el a vesédet 100 fontért, hogy kokót vehessek. – kacsint egyet, majd bedobja a táskámat a furgon nyitott oldalajtaján, és mutat, hogy fáradjak utána. Leila a furgonnak támaszkodva kacarászik a jelenetet látva.

-Te barom! – szólal meg Lando átölelve a barátnőmet, aki hangos vihogásban tör ki. Nem tudom, hogy az akcentusa viccesebb, vagy hogy mit sem tudva lazán lebarmozta a szőke lányt.

-Meg sem akarom kérdezni Lando miért hívott baromnak az imént... – Leila csak a fejét csóválja nevetés közben és viszonozza a brit fiú ölelését. Lando feje pont az irányomban van, értetlenkedve teszi fel a kérdést a barátnőm válla felett:

-Valamit rosszul mondtam? Ennyire vicces az akcentusom?

-Nyugi Norris, tökéletes volt. -pajkosan megveregetem a vállát, majd elsőként beszállok a furgonba reménykedve, hogy tényleg nem akarják eladni a vesémet.

Az autó nem sokkal később egy kis magángép mellett áll meg. Még rendes repülőn sem ültem sokszor, nem hogy egy totál puccos gépen, bőr ülésekkel. Ahogy belépek az utastérbe, tátva marad a szám. Két személyes bézs bőr ülések egymással szemben, köztük asztalok. Az ülések tágasak, állíthatóak, simán aludnék bennük, és még a nyakam se csípődne be. A folyosó kétszer olyan széles, nem kell féloldalasan osonni a gép egyik végéből a másikba. Ahogy a gép túlsó felébe téved a tekintetem, egy borostás, vékony fazon sétál felénk, szemüvegét feljebb tolja az orrán, majd kezet nyújt, hogy bemutatkozzon.

-Jon, H nélkül.

-Kamilla. K-val, nem C-vel.

-Ő Lando edzője. – mondja Leila, miközben helyet foglal az egyik ülésen, mintha mindig is ezen a gépen utazott volna.

-Örülök a találkozásnak! – megszakítom a kézfogást, próbálom kerülni a tekintetét, mert mindig kínosan érzem magam, ha mélyen egy  ismeretlen ember szemébe kell néznem. Pont ezért szeretem jobban az önkiszolgáló kasszákat... Ott nincs kínos szemkontaktus. 

-Éhesek vagytok? Anyukám csinált szendvicseket! – Lando egy tálcával  a kezében egyensúlyoz a gép folyosóján és vigyorogva kínálgatja a becsomagolt szendvicseket.

Istenem, mennyire édes! Mintha általános iskolában indulnánk egy osztálykirándulásra.

Az igazság az, hogy már majdnem éhen haltam. Korán keltünk, akkor még nem igazán tudtam reggelizni, csak egy protein szeletet ettem a kávé előtt. Ezért boldogan nyúlok egy szendvics után, amíg Lando játékosan rá nem csap a kezemre.

-Állj, előbb fizetni kell, hölgyem. Öt font, kártyával tud fizetni a kollégámnál. – Jon-ra mutat, és az egészet úgy adja elő, mintha ő lenne a fedélzet stewardja.

- Anyukád biztos nem örülne, hogy pénzért osztogatod a suliban a  szendvicseit... - Hosszú szempilláim alól nézek fel rá az ülésből, de ő komolyan tartja a szerepet.

-Hölgyem, öt font.

-Jézusom, komolyan megfosztana egy fiatal hölgyet a nap legfontosabb étkezésétől? -folytatom a játékot.

-Fiatal? – ahogy kimondja, Leiláékból kitör a nevetés. – Lassan 30 leszel, Kam. De azért jól tartod magad, ne aggódj! – bájosan rám mosolyog és egy lágy mozdulattal elém teszi a  szendvicset, ahogy pedig a kezét visszahúzza, végig simít az arcomon. – Bon apetit, kedvesem! – Kellemes bizsergéssel tölt el a gyönyörű brit akcentusa, amire valószínű még rá is játszott a "kedvesem" szónál, de nem esek ki a szerepemből.  Nyájasan nézek fel rá, mintha el lennék ájulva a gesztustól.

-Elment az étvágyam. – arcom komorrá válik, és a táskám után nyúlok, amiből előveszek egy müzliszeletet. Lando és Leila összevont szemöldökkel néznek rám, azt hiszik tényleg megsértődöm?! – Jesszus srácok, csak vicceltem! – a szendvics után nyúlok és nagyot harapok bele. – Nem sérteném meg anyukádat, ha már ilyen szorgosan készült a kis osztálykirándulásra. – motyogom félig tele szájjal.

A példámat  követve mindenki magához vesz egy szendvicset, aztán megkezdjük a felszállást. Ez az út is gyorsan telik azzal a kivétellel, hogy Lando miatt már nem lehetett aludni. Pont annyit csiripel, mint Leila. Állandóan. Sokszor inkább csak hallgatom őket, és mosolyogva konstatálom, milyen jól kijönnek. Mennyire nem érződik a légkörön az, hogy éppen az egyik leghíresebb pilótával ülünk egy magángépen, úton Spanyolországba. A különbség az életünk között nem létezik fent a felhők között. Leilával ugyan azok a lányok voltunk, akik egyetem óta elválaszthatatlanok. Lando pedig a vicces srác, aki minden buli fénypontja. Tényleg olyan ez, mint egy gimis osztálykirándulás. Ez a tény megnyugtat,  szóval próbálok ebbe kapaszkodni, hogy ilyen társaságban biztosan nem érhet semmi rossz, mindent meg tudok oldani, tudok alkalmazkodni. Na meg bármikor mondhatok nemet, igaz? Fogom magam és hazajövök, ha nem tetszik.