Meet me halfway (George Russell FF)

Harminchatodik

George péntek este későn jön haza, azt mondta edzés után még lesz egy megbeszélése, így addig hasznossá teszem magam, és főzök valami vacsorát. Felkeresem a legközelebbi boltot, hogy bevásároljak, mert  tényleg nem viccelt a múltkor, hogy üres a hűtője és már a rakottkrumpli is rég elfogyott.

Ahogy a konyhában tevékenykedek sokszor vándorol a tekintetem a nappali hatalmas ablakára, ahol a város fényei különösen csillognak az esőcseppekben. Az előbb még nem esett, most pedig szinte szakad. Mozzarellás csirkét csinálok, bár nem tudom George szereti-e, de talán egy fokkal jobb, mint az ízetlen natúr csirke, amit a szállodákban eszik. Még egy adag zabkekszet is sütök, mert annyira jó kedvem van, és ha jó kedvem van, otthon mindig sütök valamit, mert attól még jobb kedvem lesz. A nappali falán lógó tv-n YouTube-ot kapcsolok és önfeledten táncikálok, amíg gombócokat készítek a masszából és precízen a tepsire helyezem őket, csak úgy, mint otthon. Ha kívülről látnám magam, biztos azt hinném, hogy otthon vagyok. Valahol mélyen pedig talán pontosan így érzek. Nem hiányzik az otthoni ágyam, nem érzem magam kényelmetlenül, feltalálom magam, és már nem is emlékszem mikor szorongtam utoljára. Na jó, tegnap. De az már olyan régen volt.

A szorongás egy átok. Egy olyan élősködő, ami befészkeli magát a bőröd alá, szépen, lassan, hogy észre sem veszed, és szinte soha nem tudsz tőle szabadulni. Ha le is győzöd, még mindig érzed a bőröd alatt, és várod, hogy mikor kezd el belülről bomlasztani. Ha le is győzöd, nyomot hagy benned. Olyan égető nyomot, ami mindig felizzik, ha az agyad túlélő üzemmódba akar kapcsolni. De ez az égető érzés jó. Jó, mert tudod, hogy most kell visszafogni magad. Most kell négy másodpercig beszívni a levegőt, hat másodpercig bent tartani, aztán megint négy másodpercig kifújni. Újra, és újra, amíg már nem lángolsz. Most kell tudatosítani magadban, hogy meg van az esély arra, hogy túlgondolod. Nem csak az a rossz oldal létezik, amivel az elméd próbál átverni. Amikor viszont George belép a nappaliba nem tudok se négyig, se hatig számolni, a torkom is összeszorul. Csurom vizes, a hajából a pólójára meg a földre csöpög a víz, az arca úgy néz ki, mint akit megpofoztak, vagy nem is tudom. Piros és el van torzulva. Az orrlyukai ki vannak tágulva és szorítja az állkapcsát. A földre esik a kezemből az a süti, amit éppen egy tányérra pakoltam volna át a tepsiről. Levegőt is elfelejtek venni, a lábaim pedig nem mozdulnak. Elindulnék felé, de olyan, mintha egy tonnás vassal oda lennék súlyozva.

-Kicsit esik odakint. – féloldalas mosolyra húzódik a szája, vizes hajába túr és a szoba közepén leveszi magáról a nedves pólót. Olyan törékenynek tűnik, az izmai tácolnak, ahogy vetkőzik és a vízcseppek villámgyorsan gurulnak le a meztelen felsőtestén.

Egy kicsit elolvadok, egy kicsit megkönnyebbülök, de a szorító érzés a mellksaomban nem enyhül. Látom, hogy valami nyomasztja őt, hiába próbálja rejtegeni. Hiába sétál oda hozzám, hiába ölel meg hátulról és puszil bele a nyakamba, hiába dícséri meg a finom süti illatot, ami szerinte olyan, mint régen a nagymamájánál. Folyamatosan számolok. Egy, kettő, három négy... Egy, kettő, három, négy, öt, hat...

Csendben vacsorázunk, aztán mesél az edzésről, hogy mennyire elfáradt, mennyire izgul a hétvége miatt. Mennyire örül, hogy itt vagyok. Az utóbbit feltűnően sokszor ismétli meg. Nem tudok nem rosszra gondolni, ezért még mindig számolok. Aztán megkérdezem milyen volt a megbeszélés, ő pedig félre nyeli a falatot. Percekig köhög, könnyek gyűlnek a szemébe, aztán a vacsora maradékát csak a pulton hagyja. Van az a mondás, hogy amikor egy égő házba születsz, azt hiszed, hogy az egész világ tűzben áll, pedig nem. Igyekszem azt hinni, hogy nem mindig lángol az egész életem, nem mindig rossz az, amire azt hiszem. Így igyekszem nem rosszra gondolni, amikor George gondterhelt arcát fürkészem.

Teljesen elveszek a gondolataimban, ahogy fürdés előtt fogat mosok a fürdőszobában. Az ajtó résnyire nyitva van, a tükörből pedig látom, hogy George az ajtófélfának dőlve figyel.